A TV2 stúdiójának előterében várakozom. Mellettem ül egy fiú, a kávéját issza, s bár most lát először, lelkesen meséli, hogy statisztálni jött, nemsoká jelmezt adnak rá, ő lesz SpongyaBob. Én Szebeni Istvánt várom, aki éppen ezekben a percekben köszönhet el a nézőktől a Mokkában, a piacvezető reggeli műsorban. Ma – mások mellett – Szijjártó Péter volt a vendége, ennek később még jelentősége lesz a sztori szempontjából, de ne szaladjunk ennyire előre. SpongyaBob indul a stúdióba, időközben István is megérkezik.
Balassagyarmaton születtél, majd Debrecenben éltél sokáig, onnan viszont Budapestre költöztél. Hogy kerültél innen Dunakeszire?
Balassagyarmaton csupán négy évig éltem. Debrecenben voltam iskolás, az egyetemet is ott végeztem, a munkát a debreceni tévénél kezdtem. Aztán jött a köztévé és a TV2 Budapesten, ekkor Zuglóban laktunk a feleségemmel. Pár éve költöztünk ki Dunakeszire. Itt akkor voltam életemben először, amikor Szijjártó Péter elhívott egy Futsal mérkőzésre – vele egyébként régóta ismerjük egymást. Kérdezgettem Őt, hogy milyen hely ez a Dunakeszi, ő tudniillik itt lakik, és a testvérem is ide akart költözni Debrecenből. Kijöttünk, szétnéztünk és ekkor elkezdtünk gondolkodni a feleségemmel, hogy végül is jó lenne itt lakni. Ezután eladtuk a zuglói otthonunkat és vettünk itt egy kertes házat, pontosabban egy ikerház egyik felében lakunk. Közben megszületett a kisfiunk, aki most volt egy éves, mi pedig már negyedik éve lakunk Dunakeszin.
Milyen Dunakeszin élni? Egyáltalán, szeretsz kertes házban lakni?
Nagyon-nagyon szeretjük. Előtte soha nem laktunk kertes házban, Zuglóban is lakásunk volt, a negyediken, szóval itt szembesültünk vele, hogy le kell nyírni a füvet, ehhez pedig venni kell fűnyírót, gondozgatni kell a növényeket, a kerítés meg kifakul, pár év után megint le kell festeni. Ilyesmivel eddig soha nem kellett foglalkozni. A szomszédokkal is más a viszony. Azt hittem, hogy egy kertes ház csendesebb, de nem. Csak a zaj jellege változik meg, itt nem a szomszédot hallod, hanem a szomszéd kutyáját. Ez egy másfajta életstílus, mint a városi lét, de sokkal nagyobb komfortot biztosít. Ráadásul a Duna tíz percre van tőlünk, ahol lehet sült hekket enni csavart krumplival. Nem költöznék már el innen.
Dunakeszin rendkívül sok családi program van. Ezeken részt szoktatok venni?
Nagyon örülünk neki és támogatjuk is. Most volt például a repülőnap, Patrikkal kiültünk a teraszra, mert ő még kicsi ahhoz, hogy kimenjünk, de amikor hallja a repülő hangját, mindig mutogat és látszik rajta, hogy élvezi. A Bogyó család áldozatos munkájának gyümölcsét, a folyamatosan bővülő teniszklubot is nagyon szeretjük, rendszeresen járunk hozzájuk. Szerintem kellenek ezek a közösségformáló programok. Nemrég volt a keresztelője a kisfiamnak, Kecskés Attila atyánál, ez a fontos esemény is már itt ért minket. Azt szeretnénk, hogy a gyerek itt nőjön fel, tudjuk kivinni, legyen tér számára és ebben fontosak ezek a programok. Én támogatom, hogy legyen egy klassz sportcsarnok, legyen saját uszodánk, ez azért is fontos, hogy minél jobban önállósodni tudjon a város, mert egy város erejét ez mutatja.
A Mokka című reggeli műsor, amit vezetsz, 6 óra 55 perckor kezdődik. Gondolom, ehhez elég korán kell kelned.
Háromnegyed ötkor kelek, de Magyarországon még rajtam kívül minimum egymillió ember kel háromnegyed ötkor, mert mennek dolgozni. Nem gondolom, hogy emiatt én különleges lennék. Olyan szempontból még szerencsés is a helyzet, hogy Zugló, ahol a TV2 stúdiója van, az első kerület az M3-as felől, szóval kocsival a házunktól negyed óra.
Amerre jársz, felismernek az emberek. Dunakeszin sincs ez másképp. Hogy látod, hogy állnak ahhoz az emberek, hogy egy híresség él a közösségükben?
Mi akkor költöztünk oda, amikor az MTVA-ból elküldtek, ekkor sok kedvességet és szeretetet kaptam. Ma már nem csak ők ismernek fel engem, hanem én is szinte név szerint ismerem az embereket a boltban, az utcán. Ez köszönhető a Futsalnak is, ott sok emberrel találkozom. Igyekszem úgy élni az életem, hogy büszkék lehessenek rám, ahogy én is büszke vagyok arra, hogy Dunakeszin lakom.
Magad említetted a köztévés malőrt, így rákérdeznék, hogy mennyire érzed annak hatását? Ez még közbeszéd tárgya szerinted?
Nem szívesen beszélek már erről, szerintem mindent elmondtam már erről, amit lehetett és mindent meg is írtak az esetről. Ami történt, megtörtént. Előre nézek. Most viszont nagyon sínen van az életünk, ott van a gyönyörű kisfiunk, aki tényleg egy tünemény, harmóniában, szépen élünk. Jó munkám van, megbecsülnek, szeretnek, és ha az embernek kiegyensúlyozott az élete, akkor nem szeret azon rágódni, hogy mi volt akkor, miért úgy, ennek nincs értelme.
Gondolkoztál már azon, hogy Dunakeszi közéletében vállalnál szerepet?
Igen. Szívesen lennék tevékeny részese a Dunakeszinek. Szeretném támogatni a várost, hogy még klasszabb, még dinamikusabb legyen. Azt gondolom, ahol az ember él, és szeret élni, ott igyekszik minél többet tenni a helyért a lehetőségeihez képest.
A büfében – ahol beszélgettünk – sokan még csak most isszák első reggeli kávéjukat. Találkozunk István kollégáival, pár szóból is egyértelmű, hogy szívlelik. Marasztalják, hogy igyon velük még egy kávét, mielőtt hazaindulna és nekiállna felkészülni a holnapi adásra. István így is tesz, de előtte még kikísér, elköszön az előtérben, ahol sajnos SpongyaBobnak már nyoma veszett, pedig ő is biztos izgalmas délelőttről tudna beszámolni.
