Szekeres Gyula, az 56 éves dunakeszi darukezelő szívét-lelkét is beleépíti az új gimnáziumba, ehhez kétség sem fér, ugyanis saját szemünkkel láttuk. Amikor a bokrétaünnepen várakoztunk, egy lelkes, csillogó szemű embert vettünk észre, aki láthatóan sokkal izgatottabb volt a többieknél. Rövidesen ki is derítettük, hogy miért. Helyi lakosként vehet részt abban a gigaberuházásban, ahol két gimnázium, egy sportcsarnok, egy tornacsarnok, egy uszoda és nagyon sok minden más is épül. Erről bővebben itt olvashatnak, de ez a cikk most Gyuláról szól.
Gyula lelkesen vár minket a megbeszélt időpontban. Büszkén mondja, hogy övé az ötös daru. Nosza, induljunk hát az ötös daruhoz. Sokat kell menni, mire elérjük a helyszínt, közben beszélgetünk.
Nagy dolog ám nekem, hogy itt dolgozhatok – vág bele rögtön. Bevallom őszintén, amikor megtudtam, hogy itt fog felépülni ez a hatalmas komplexum, hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek: Én itt fogok dolgozni. Be is mentem másnap a főnökömhöz, és kértem, helyezzenek ide, amint lehet.
Na de kezdjük az elején. Hogyan lesz valakiből darukezelő? Lássuk be, azért ez nem egy mindennapi foglalkozás.
Két bátyám is az építőiparban dolgozott. Előtte borászatban dolgoztam, de aztán a testvéreim révén én is bekerültem az építőiparba. Ahol elhelyezkedtem, ott darukezelő hiány volt, gondoltam egyet, és elkezdtem csinálni. Ennek már vagy 15 éve.
Ha jól tudom, Dunakeszin most épít először. Milyen érzés?
A feleségemmel minden héten erre kerékpároztunk, annyira izgatott voltam. Vártam, hogy lássam már, ahogy kezdetét veszi a kerítés építése. Amikor végre megláttam, majd kiugrottam a bőrömből. Rögtön csináltunk is egy fotót, és felkiáltottam: Látod Móni, itt fogok dolgozni!
Már a járási hivatal építésében is részt vett a cég, ahol dolgozom, de akkor én a Néprajzi Múzeumhoz voltam beosztva. Sajnáltam, hogy akkor a hivatal építésében nem tudtam részt venni, de ennél a projektnél azt éreztem: itt akarok lenni, részese akarok lenni. Rögtön a daruk felépítése után itt voltam, és szerkezetileg már fel is építettük ezt a gyönyörű intézményegyüttest. Hát nem nagyszerű?
Melyik munkájára a legbüszkébb?
Több ilyen munka is van. Ott voltam a Groupama Stadionnál, a Népstadionnál is, ahogy említettem a Néprajzi Múzeumnál is, de ez az iskola a legfontosabb a számomra. Hogy ilyen kézzelfogható módon bele tudok segíteni Dunakeszi fejlődésébe, ez egy borzasztóan jóleső érzés. Úgy szoktam mondani, én Dunakeszi fejlődéséért, a feleségem pedig Dunakeszi működéséért dolgozik (szerk. Szekeresné Molnár Mónika a DÓHSZK gazdasági munkatársa).
Ahogy Gyula elégedetten végignéz a munkaterületen, a daruhoz közeledve szaporázza a lépteit, alig várja, hogy felmászhasson. Ennél csak akkor csillog jobban a szeme, amikor unokája, Zsoltika képeit mutatja. Közben folytatjuk a beszélgetést.
Milyen egy daruvezető élete?
Nyugodt családi hátteret igényel. Egy építkezésen sürgős a munka, sokszor feszültek az emberek. Mi, daruvezetők nem lehetünk feszültek. Olyan felelősséget viszünk, aminél nem szabad hibázni, elkalandozni. Az első egy év hatalmas stressz, amíg rutinosabb lesz az ember. A rutin persze nem a kényelmet jelenti, most is folyamatosan ébernek kell lenni. Nagyon kell figyelni, hogy ha kitolom a macskát, lehet, hogy elviszem a másik gémjét, stb. Ahol több daru dolgozik, ott nagy koncentrálás és csapatmunka kell. Nekem az kell, hogy minden reggel nyugodtan tudjak elindulni a munkába. A stabil családi hátteret a lányaim, az unokám és a feleségem adja meg, akivel itt élek Dunakeszin.
Nem magányos odafönt?
Nem. Lehet, hogy úgy tűnik, egyedül vagyok fent, de egyrészt másoknak biztosítok például alapanyagot, tudom, hogy számítanak rám. Másrészt rádión is össze vagyunk kötve. Nem érzem ezt magányos munkának. Meg aztán nagyon változatos: egyik nap Népstadiont épít az ember, másik nap Egerben a patakból mer ki vizet.
Mi volt a legizgalmasabb ezen az építkezésen?
Mondjuk, amikor 13 mixerkocsi jött egy nap, az nem volt semmi. Reggel 7 órakor fogtam meg a joysticket, és este 7 óra volt, mire elengedtem. Az kemény volt. Én az E épületet építem. Ezt kezdtük el először, nekem ez a kedvencem. Na persze lehet, hogy azért, mert én ezen dolgozom, de szerintem nagyon szép. Dunakeszin hatalmas lépés ez a beruházás, talán nem is érzik ezt sokan, mekkora munka egy ilyet felépíteni. Persze, elégedetlenkedők mindig vannak, de engem nem zavar, én tudom, hogy a szívemet-lelkemet beleteszem, és a végeredmény magáért beszél.
Gyula végre felmászhatott a darura is
És akkor jött a munka. „Gyuszi, ezt feltennéd a tetőre? Emeld le a törmeléket, tudsz még feladni egy adagot?” És Gyula csak rakta, pakolta, emelte, irányította a darut, gördülékenyen ment a dolog, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Izgalmas volt bepillantani ebbe a munkába. Állati látványos.
Aki tériszonyos, a következő képet hagyja ki, nekünk kicsit megremegett a lábunk, amikor Gyula kimászott az „ellen gémre”, és kedvesen odaintett nekünk egy fénykép erejéig. Ehhez kell kurázsi, az biztos.
Búcsúzóul még annyit kérdeztünk, hogy mire vágyik még a munkájával kapcsolatban. Erre csak annyit mondott: Ahogy a bokrétaünnepen is ott voltam, a megnyitón is szeretnék ott lenni. Büszkén nézni, ahogy a munkánk révbe ért, és a diákok belakják az épületeket.
Azt üzenem azoknak a diákoknak, akik ide fognak járni, hogy tanuljanak szorgalmasan, és szeretném, ha tudnák, hogy dunakeszi lakosként szívemet-lelkemet beletettem az építkezésbe. A saját életük építésén túl tegyenek majd ők is meg mindent a városukért, mert őszintén mondhatom, az egyik legjobb érzés a városomért dolgozni.
