Lassan húsz éve él már Dunakeszin a népszerű Hot Jazz Band bőgőse, Juhász Zoltán. A városról és hivatásáról kérdeztük telefonon.
– Pontosan mikor és miért költözött Dunakeszire?
– 1996 szeptemberében költöztünk a városba, miután a feleségem újpesti munkahelyéhez közel kerestünk egy családi házat. Azóta is nagyon jól érezzük itt magunkat.
– Van kedvenc helye a városban?
– Nagyon szeretjük a Duna-partot, hetente többször is kijárunk. Télen gyalog, nyáron biciklivel. A mostani nevére nem emlékszem, de régebben Csónakháznak hívták a helyet, ahová nagyon sokat járunk.
– Az elmúlt években sok minden változott Dunakeszin. Ezek közül minek örül a legjobban?
– Hosszú ideig úgy tűnt, hogy itt nem sok minden történik. De aztán az utóbbi években felújították az úthálózatot, a köztereket, a játszótereket, a rendőrséget. Ez mindenképpen pozitív előrelépés.
– Új programokkal (DunakesziFeszt, búcsú, stb.) is színesedett Dunakeszi. Ezek hogyan tetszenek?
– Nagyon örülök, mert ezek segítségével alakulhat jó kapcsolat az emberek között. Így válhat igazi közösséggé a város. Általában mindegyik rendezvényre ki szoktunk menni a feleségemmel, amikor ráérünk. Mindig van olyan koncert, amire kíváncsiak vagyunk.
– Térjünk át a hivatására! Bőgősként zenél a Hot Jazz Bandben. Hogyan ismerkedett meg ezzel a hangszerrel?
– Viszonylag későn dőlt el, hogy én zenész leszek. Már 16 éves voltam, amikor egyáltalán elkezdtem ezzel foglalkozni. Akkor hallottam Kőszegi Imre zenekarát Győrben, ami nagyon nagy hatással volt rám. Ott játszott egy Tiborc András nevű bőgős, aki nekem nagyon tetszett. A koncert után meg is kérdeztem tőle, vállal-e tanítványokat. Magán úton kezdtem el hozzá járni Pestre. Egy év után pedig sikeresen felvételiztem a jazz konzervatóriumba.
– Ha nincs ez az éles váltás, mivel foglalkozna ma?
– A bőgő előtt szerkezetlakatosnak tanultam.
– Azalatt a nagyon intenzív egy év alatt napi hány órát gyűrte a bőgőt?
– 4-5 órát. Ráadásul az alapokat is pótolnom kellett, amiket általában már gyerekként meg szoktak tanulni.
– Mikor kezdett játszani a Hot Jazz Bandben?
– Magát a zenekart Bényei Tamás 1985-ben alapította még sorkatonaként. Én majd csak nyolc év múlva kerültem hozzájuk, amikor úgy döntöttek, hogy a tubát bőgőre cserélik. Mivel akkor már ismertük egymást, nekem szóltak.
– Tavaly volt harminc éves a zenekar. Ennyi idő után előfordul, hogy csüggednek, vagy lankad a lelkesedés?
– Azt nem mondanám, hogy elveszítjük a hitünket, vagy hogy nincs kedvünk ezt csinálni. Mindig öröm, ha együtt játszunk. Ráadásul ez egy nagyon változatos dolog. Csak egy-két klub van, ahol rendszeresen koncertezünk. Mindig más helyre utazunk, másokkal találkozunk. Az évek során kapott sok-sok kitüntetés és munka pedig folyamatosan inspirál. Olyan persze előfordul, hogy a sok-sok fellépés (évi 200 legalább) miatt elfáradunk.
– Nagyon sok helyen jártak a világban. Hol és kivel volt igazán nagy élmény fellépni?
– Valóban nagyon sokat dolgoztunk külföldön, Európa szinte összes országában, az Egyesült Államokban, stb. Nagyon nagy élmény volt egyszer a franciaországi Marciac jazz fesztivál. Az utolsó estén a zenészeknek és a fesztivál munkatársainak szerveztek egy estélyt, ahol mi Winton Marsalis trombitással, aki a világ egyik legjobbja, zenélhettünk együtt.
– Magyarországon mennyire népszerű az a fajta jazz, amit önök játszanak?
– A jazz műfajok közül éppen ez a tradicionális, a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek muzsikája a legnépszerűbb itthon. A többi inkább rétegzene. A Hot Jazz Bandnek talán azért van kicsit több rajongója, mert el kezdtük feldolgozni a régi magyar számokat, filmslágereket. Négy ilyen cédénk van, és nagyon sokan szeretik. Ráadásul van egy bővített formációnk is, a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra, ahol rajtunk kívül még egy zongorista és öt fúvós muzsikál együtt.
– Visszatérve Dunakeszire, a közeljövőben terveznek koncertezni a városban?
– Az elmúlt öt évben háromszor léptünk fel, tavaly pedig a Dunakeszi Programiroda is megkeresett. Akkor én a zenekarvezetőhöz, Bényei Tamáshoz irányítottam őket. Hogyan alakult azóta a párbeszéd, nem tudom.
