A helytörténeti meseíró pályázat eredményhirdetését is vasárnap tartották, a városi gyereknapon. A győztesek meséit mi is leközöljük.
A 3-4. osztályosok közül
- 1. helyezett lett: Nyíri Emília Elza (Fazekas Mihály Német Nemz. Nyelvokt. Ált. Isk.)
- 2. helyezett lett: Vakulya Gergely (Széchenyi István Általános Iskola)
- 3. helyezett lett: László Réka (Széchenyi István Általános Iskola)
Az 5-6. osztályosok közül
- 1. helyezett lett: Tóth Dominik Zsombor (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola)
- 2. helyezett lett: Riskó Panna (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola)
- 3. helyezett lett: Zentai Lilien (Bárdos Lajos Általános Iskola)
Minden meseírónak és a helyezetteknek gratulálunk! A két első helyezett meséjét mi is leközöljük, elsőként Emília meséjét. Itt pedig Dominik meséjét olvashatja el.
Nyíri Emília Elza: Zokni és az anyák napja
Anyák napja volt, május negyedike. Bálint és Anna a jeles nap alkalmából felköszöntötték édesanyjukat, aki nagyon örült az ajándékoknak. Egy nagy doboz desszertet és egy illatos csokor sárga tulipánt kapott, kedvenc virágát. Meghatódva ölelte meg gyermekeit, hálásan mosolyogva rájuk.
Miközben a család a nappaliban örült az ajándékoknak, Zokni, a család kutyusa az udvarról, az ablakon keresztül figyelte az eseményeket. Szomorkásan nyüszített, miközben a boldog családi pillanatokat kémlelte.
Nem mintha szomorú kutya lett volna – boldogabb élete már nem is lehetett volna kis gazdái mellett. Csak éppen bánatos volt, amiért ő nem ajándékozhatta meg a gyerekek anyukáját, akit ő is anyukájának tekintett. Örült volna, ha adhatott volna neki egy csokor virágot vagy egy doboz desszertet. De mivel neki nem volt pénze, esélye sem volt rá, hogy ajándékot vegyen… Vagy mégis? A gondolat nem hagyta nyugodni a kíváncsi kis pumi kutyust. Mi lenne, ha valahogy mégis szerezne ajándékot? Akkor legalább ő is kifejezhetné háláját a gyerekek édesanyjának, aki annyit törődött vele.
Ahogy Zokni gondolt rá, anya mindent megtett érte, amire egy kutya csak vágyhat. Napi két hosszú séta a Duna-parton, napi három étkezés, jutifalatok, sok játék és rengeteg törődés. Elhatározásra jutott. Márpedig ő igenis meg fogja ajándékozni az anyukáját! Így hát az apró kis pumi kutyus fogta magát és elszaladt – megint. Tudta, milyen ijedtséget okozott legutóbb, amikor eltűnt, de most nem volt bűntudata. Hiszen Dunakeszi nem olyan nagy város, hogy ne lehetne benne megtalálni.
Lógó nyelvvel, lobogó fülekkel rohant végig az utcákon, a járókelők nagy döbbenetére. Az emberek igazán nem értették, miért rohangál egy kutya egyes-egyedül, gazdái nélkül a városban. De Zokni nem törődött a bámészkodókkal, céltudatosan szaladt előre egészen a Kun Cukrászdáig. Hallotta, hogy ez egy kiváló cukrászda, és mivel anya bonbont már kapott, úgy gondolta, talán jobban örülne egy ízletes süteménynek. Mikor az egyik vevő kilépett az ajtón, egy óvatlan pillanatban besurrant utána.
Ámulva nézett körbe. Még sosem járt cukrászdában. Elbűvölte az ízléses dekoráció és az ínycsiklandozó illatok. A pulthoz loholt, ahol az eladónő önfeledten cseverészett egy vevővel. Beszélgetésüket Zokni hangos ugatása szakította félbe. Mindketten döbbenten fordultak a lábuknál üldögélő, szürke pumi felé. Egy kutya a cukrászdában! Erre aztán igazán nem számítottak.
– Nini, egy pumi! – kiáltott fel egy idős néni, aki épp az előbb vásárolt egy szelet Dunakeszi város tortáját elvitelre. – Vajon hogy kerülhetett ide?
– Fogalmam sincs – csodálkozott az eladónő. – Talán az egyik vevő hagyta itt.
Zokni izgatottan a süteményekhez szaladt, mielőtt az eladó megfoghatta volna. Körülnézett. Gusztusos aprósütemények, színpompás macaronok, ischlerek… De neki nem ezek kellettek. A legjobban a Dunakeszi város tortája vonzotta, amely már elcsomagolva állt a pulton. Nem tétovázott. Bár a néni nagyon kedvesnek tűnt, a csomagolt süteménnyel a fején egyensúlyozva kiszaladt az ajtón.
– Gyere vissza, kutyi! – kiáltott utána az eladó, de hiába. Zokni eltűnt a szemük elől, mint a villám.
– Hagyja, kedvesem! – legyintett a jószívű néni. – Biztosan jó oka volt rá.
De még milyen jó oka! Ha tudták volna! Zokni elégedett volt, hiszen küldetése felét teljesítette. Süteménye volt, már csak virágot kellett szereznie. Meg sem állt a Passzió Virág és Dekorációs üzletig. A vásárlók igencsak elcsodálkoztak, amikor egy fején süteménnyel egyensúlyozó pumi kutyát láttak a virágok között. Zoknit elbűvölte az illatok kavalkádja.
Gyorsan keresni kezdte, amit akart. Habár látott rózsaszín és piros szegfűt, illatos rózsát, liliomot, jácintot és gerberát, neki mégsem ezek kellettek. Szeme felragyogott, amikor végre megtalálta, amit keresett: egy csokor sárga tulipánt. Felkapta, és a süteményhez hasonlóan elszaladt vele.
Miközben a Szent Mihály-templom mellett baktatott, hirtelen rádöbbent, mit tett. Elvett valamit, ami nem az övé. Otthon ezért mindig összeszidták a gazdái. Anya csalódott lenne benne. Így csak az ellenkezőjét érné el annak, amit szeretett volna!
Lelkiismerete megsúgta, mit kell tennie. Szaladt, hogy visszavigye a csokrot a virágüzletbe, a süteményt pedig a cukrászdába. A csokrot két kisgyerek vette meg anyák napjára, így egy másik édesanya is virágot kapott. Az elcsent sütemény végül visszakerült az eredeti vásárlóhoz, az idős nénihez.
Zokni így végül ajándékok nélkül, de tiszta lelkiismerettel ballagott haza.
Kalandos napja volt, az biztos!
Otthon a család a kertben várta. Zokni boldogan csaholva rohant hozzájuk. A szülők és a gyerekek egyaránt dögönyözték a frissen megkerült kiskutyát.
– Zokni, olyan jó, hogy nem vesztél el! – mondta anya, miközben a kutyus füle tövét vakargatta. – A legszebb ajándék az, hogy most itt vagy!
Zokni megkönnyebbülten sóhajtott. Már tudta: a legszebb ajándék, amit egy kutya adhat, nem más, mint hogy jó kutyaként viselkedik, és nem okoz csalódást a szeretett családjának.
