Zetko Antalné Marika néni valószínűleg több rekord tulajdonosa lehetne. Nem sokan mennek kétszer nyugdíjba, ráadásul egy munkahelyről, és nem sokan tekertek annyit biciklin, mint a dunakeszi postás hölgy, aki cirka 200 000 ezer kilométert bringázott az elmúlt 42 év alatt Dunakeszi utcáin. Szeretetből sem kapott keveset. Mindenki Marika néninek szólította a csupa szív, februártól nyugdíjba vonult 81 éves postás nénit.
„Először 2000-ben mentem nyugdíjba. Ekkor értem el a nyugdíjkorhatárt, pár évig otthon voltam, majd visszakönyörögtek, hogy 1 hónapra helyettesítsek egy kollégát. Az 1 hónapból 7 év lett” – kezdi a mesélést Marika néni, aki január 26-án tette le végleg a szolgálati biciklit és a kézbesítőtáskát. Marika néni 1978-ban lett a posta dolgozója. Miután szövőgyári munkáját abbahagyta, egy postai dolgozótól megkérdezte, hogy nincs-e felvétel a postán. Így kezdődött a több mint négy évtizedes postás karrierje. Az előző kézbesítő egy hét alatt betanította az új kollégát, aki 35 évig egy körzetben hordta nap mint nap a leveleket, az értesítéseket, majd 7 évig egy másik körzet lakóinak szállította a küldeményeket.
„Naponta kb. 20 kilométert biztosan kerékpároztam, egy nap kb. 25 utcába vittem a küldeményeket, napi 8 órában hol a nyeregben voltam, hol pedig csak toltam a drótszamarat.
Szinte családtagként csengetett be a házakba
Télen-nyáron egész nap kint voltam az utcán. A nyarat nem szerettem, mert a meleget amúgy is nehezen viselem. A telet jobban bírom, felöltözni mindig fel lehet, amúgy is állandó mozgásban voltam. Ha zuhogott az eső, akkor is menni kellett, felvettem az esőkabátot. Egy kollégám tanácsára nagy esőzéskor még egy átszabott nejlonzsákot is az esőköpeny alá vettem, így már nem áztam át” – újságolta Marika néni, akit mindenki Marika néninek szólított. Kedvessége, jóindulata és rendkívüli közvetlensége miatt pedig könnyen szívükbe zárták az emberek. Több generáció nőtt fel a szeme láttára a körzetében, szinte családtagként csengetett be a házak kapuján.
Jó pár kutyaharapást kapott az évtizedek alatt, a postások mumusát, a harapós kutyákat ő sem tudta elkerülni, mivel kertes házas övezetben dolgozott, de ez sem szegte kedvét.
“Az emberek szeretete tartott életben”
„Engem az emberek szeretete tartott életben, az utolsó 7 évben is. Annyira fájdalmas volt elköszönni január 26-án. Nem vagyok nagyképű, de engem tényleg mindenki szeretett, én legalábbis így éreztem. Gyakran megkínáltak egy kis frissítővel, kávéval, de volt, aki étellel is. Előfordult az is, hogy ha nem fogadtam el valami ételt, akkor becsomagolták, hogy jó lesz az majd későbbre. A több évtized alatt bizalommal fordultak felém a lakosok.
Azt szerettem legjobban a munkámban, hogy emberek között lehettem. Bő egy hónapja vagyok itthon, de még nem találom a helyemet, minden nagyon hiányzik, főleg az emberekkel való kommunikáció.
Egy baleset ébresztette rá, hogy már nem szabad tovább csinálni
81 éves vagyok, tavaly nyáron kezdtem érezni, hogy fáradok. A múlt nyár már nagyon nehéz volt fizikailag, a nagy meleg pedig maga volt a pokol, az ellen nem lehet védekezni. Nem akartam panaszkodni senkinek. Az üzemorvos január 26-ig engedélyezte a szolgálatomat, azt gondoltam, hogy addig teljesítem a munkámat. Tavaly novemberben elestem, véletlen baleset volt, egy ügyfél lakásában estem el, nem láttam a lépcsőt és kifordult a vállam. Ekkor éreztem, hogy ezt már nem szabad tovább csinálni. Egyszer mindennek eljön a vége” – mondja Marika néni, aki mintha még mindig kellemetlenül érezné magát a saját lakásában, mert napközben otthon van.
A szakmát illetően aggódik a négy évtizedes gyakorlattal rendelkező postás, mivel kevesen érdeklődnek a postás szakma iránt, több postásra lenne szükség, de nem szeret mindenki az időjárásnak kitéve dolgozni. Marika néni arról is beszámolt, hogy miben változott 4 évtized alatt a munkája.
“Édes Istenem, de jó, hogy van nekem a posta”
„Régen zsákszámra vittem ki a kézzel írt leveleket, karácsonykor volt a dömping, ma már egyáltalán nem írnak leveleket az emberek. Csak hivatalos levelek vannak, de többnyire számlákat kézbesítenek a postások. Rengeteg a számlalevél, ezeknek a száma megsokszorozódott az évek alatt. Kézzel írott levelek nincsenek, de ezért nem lett kevesebb a postások munkája. A rengeteg biciklizés tarott engem karban. Nagyon hiányzik most a levegő, a mozgás és főleg az emberek. Csak a talpaim fáradtak el, biciklizés közben semmi bajom nem volt, csak amikor hazaértam, akkor éreztem, hogy fáj a talpam. Sokszor úgy mentem el hazulról, hogy édes Istenem, de jó, hogy van nekem a posta! Ezt a munkát tényleg csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, főleg ilyen hosszú távon, az én esetemben 42 évig, amire nagyon büszke vagyok” – mesélte lelkesen Marika néni.
Kollégáinak nem sikerült érzelemtől mentesen elbúcsúztatni Marika nénit az utolsó munkanapján, a bagoly kerámia-virágtartó, amit a kollégáktól kapott, mindig emlékezteti őt a kiváló csapatra.
