Hétfő délelőtt igencsak kevesen sétálnak az Árkádban, kifejezetten igaz ez a könyvesboltra, aminek a kávézójában találkozunk Orsival. Sietősen érkezik, babakocsiban tolja kisfiát, már vár rá a pesti nagyi, hogy felügyelje a gyerkőcöt a beszélgetés alatt. Anyu alig köszön el, próbál feltűnés nélkül elszivárogni a fiú mellől, hogy fájdalommentesebb legyen a búcsú a kisfiú számára az interjúval töltendő hosszú percekre, ami alatt Orsi lendületesen és szívesen mesél.
Válogatott kosárlabdázóként számtalan helyen jártál és éltél már, egy közülük Dunakeszi. Mikor éltél itt?
Budapesten születtem, de egy-két éves lehettem, mikor kiköltöztünk onnan. Dunakeszin nőttem fel, tizennyolc éves koromig laktam ott. Bölcsibe, oviba, iskolába ott jártam és innen visszatekintve nagyon ideális volt ott gyereknek lenni: sokat tudtam mozogni, biciklivel jártam iskolába, ez nagyon kényelmes dolog volt. Volt kertünk, szóval nem is kimondottan városias élet volt. És ráadásul, mikor elkezdtem Budapestre járni, azt is hamar meg tudtam közelíteni, és az ingázás nem volt megterhelő.
Rengeteg jó emlékem van innen. A nyári szünetben minden nap jártunk le a Dunára, ez olyan volt nekünk, mint a Balaton másoknak. Ott sétáltattuk kutyát és egyszer a bernáthegyink beindult a Dunába és emlékszem, ahogy apukám nyakig benne a vízben megpróbálja kirángatni a nyolcvan kilós állatot.
Ez is egy sport, mármint a kutyasétáltatás, de komolyabban mikor kezdtél versenyezni?
Tizenhat éves koromig sportszerűen atletizáltam, és sokszor futottam kint is, tulajdonképpen körbefutottam Dunakeszit, tényleg tüzetesen megismertem. Utána jött a kosárlabda. 90-szer léptem a pályára a válogatottban. Szép volt, jó volt, de 31 évesen elég lett.
Ugorjunk még vissza, tehát hogy telt az időd Dunakeszin?
Édesanyám tanárnő Dunakeszin, de nem akarta, hogy abban az iskolában tanuljunk a húgaimmal, ahol ő tanít, és ebben igaza is volt, felesleges megoldandó helyzeteket szült volna, talán konfliktusokat is. Úgyhogy mindannyian a Radnótiban tanultunk.
Azóta nyilván más iskolák is nyíltak, amikor édesanyámhoz viszem a gyerekeket, akkor látom, hogy milyen elképesztő tempóban fejlődik a város.
Először társasházban laktam, de később jött egy lehetőség és a szüleim úgy döntöttek, hogy költözzünk át kertes házba. Ennek én nagyon örültem, azért mégiscsak ott volt a kert és még sulit sem kellett váltanom emiatt.
Végül most Maglódot választottátok állandó lakhely gyanánt. Miért erre a városra esett a döntés?
A sportkarrier miatt sok helyen kellett laknom és nem csak belföldön. Budapest volt a bázisom, és az utolsó szezonomnál már tudatosan terveztem, hogy hazajöhessek és férjhez is mentem. A családalapítás miatt meg kellett gondolni, hova költözzek és hát a gyerekeknek apja is van, neki pedig munkahelye, amihez Dunakeszi nem volt közel, ezért Maglódra mentünk, de azt hiszem, ez még nem a végleges helyünk, és szívesen orientálódnék ide vissza Keszire.
Én az a fajta sportoló vagyok, aki, ha gyereket szül, akkor abbahagyja a sportolást. Persze, sokan csinálják és sokan nagyon jól csinálják, hogy visszamennek versenyezni, miután megszületik a gyerekük, de én velük szeretnék lenni, nem utazgatni meg mindig mással foglalkozni.
Viszont abban szerencsém volt, hogy meg tudtam találni magam másban is a kosárlabdán kívül, ami pedig a fotográfia.
Két gyerkőcöd van, Emma és Dávid, és mint említetted is, fotósként dolgozol mellette. Hogy bírod ezt a felállást?
Hát, ugye gyerekek, minden jóságukkal és huncutságukkal együtt, akinek van gyereke az tudja, hogy ez egy kőkemény meló.
Én sokszor hittem azt, hogy az edzőtáboroknál nincs keményebb az életben, de van. Szépen szültem két gyerekeket, aztán megtudtam.
De nyilván a gyerekben rengeteg örömét leli az ember, Emma például baromi aranyos dolgokat szokott mondani, egyszer például odahívtam magamhoz, erre ő ezt válaszolta:
Anya, most nem érek rá, játszom, szükségem van magamra.
A gyerekek most három és egy évesek, én közben szereztem egy másik szakmát, fotográfus lennem. Megtaláltam magam másban, ami nagy kincs. Bár van egy közgazdász végzettségem is, de nem érzetem azt, hogy jó esélyekkel indulnék a munkaerőpiacon egy soha nem gyakorolt szakmával és két gyerekkel a hátam mögött.
Először Emmát kezdtem fotózni, és én elég kitartó ember vagyok, szóval rákaptam erre és most három éve csinálom, elég sok megrendelésem van. Dávid most megy bölcséibe és onnantól kezdve teljes állásban szeretnék ezzel foglalkozni.
Újszülötteket, pár napos babákat is fotózol, ez elég speciális dolog. Hogy készülnek az ilyen fotók?
Onnantól kezdve fotózok, ha látszik, hogy ott van egy másik élet a testben, szóval várandós anyukákat is. Aztán pici babákat, családokat és tiniket is. Stúdióban és szabadtéren szoktam a fotókat elkészíteni, de a babafotókhoz soha nem használok vakut, mert szerintem az nem jó nekik, bár mások azt mondják, hogy nem ártalmas, de én azért nem kísérleteznék.
Szerintem egyébként sokkal jobb specializálódni valamilyen területre a fotózáson belül, ugyanúgy, mint mondjuk az orvostudományban. Ha a fogad fáj, nem általános orvoshoz mész, hanem a fogorvoshoz, szóval itt is mélyebb tudás és speciális vevőkör tud kialakulni, ami mindkét félnek jobb.
Szeretnéd afelé terelgetni a gyerekeket, hogy legyenek sportolók?
Nem kifejezetten, nem akarom rájuk erőltetni, de ha elkezdenek edzeni, azt fogom mondani nekik, hogy ne vegyék komolyan, vegyék úgy, mintha egy játék lenne, mert az is. De hát egyenlőre még más gyereknevelési kérdésekkel vagyunk elfoglalva, például, hogy Emma megszokja Dávid jelenlétét. Időnként mérges Dávidra, de szerintem hiba lenne azt mondani neki, hogy fojtsa magába ezt, mert ez természetes és később meg is bosszulhatná magát az elhazudott érzelem. Nyilván sok gyereknevelési könyvet olvastam, és mint minden szülő, én is próbálok a legokosabban hozzáállni a dolgokhoz.
Miközben az utolsó korty kávét isszuk, erről az okos gyereknevelési attitűdről kérdezgetem még Orsit, de inkább már csak a saját kíváncsiságom miatt. Úgy fest, jó pár dolgot ügyesen irányít anyaként, szimpatikusak az elvei. Kisétálunk a könyvesbolt elé, ahová a pesti mama nemsoká visszaérkezik a gyönyörű kék szemű Dáviddal én pedig elindulok, de még sokáig agyalgatok azon, hogy áll hozzá Orsi az anyasághoz. Azt hiszem, sok mindenben igaza van.
