Nem kell a tréfáért a szomszédba menniük a dunakeszi nyugdíjasoknak, a napokban megtartott farsangi báljukat bármelyik generáció megirigyelné. Vigyázat: komoly önirónia, humoros képsorok és ízes tréfák jönnek!
2017 február 15-én megtelt élettel és derűvel a VOKE József Attila Művelődési Ház bálterme, ahol a Dunakeszi Nyugdíjas Kiránduló Klub megtartotta az immár hagyományosnak mondható farsangi bálját. Azonban érdemes tudni, hiába hagyomány már évtizedek óta, ám mindig rendhagyó az esemény. Hiszen rendkívüli kreativitásuknak köszönhetően mindig egyedi és emlékezetes pillanatokat sikerül maguknak és egymásnak szerezniük. Ugyanis nyugodtan lehet mondani rájuk: a humorban nem ismernek tréfát. Mindemellett nagy életbölcsességeket is megtudhat ilyenkor az ember, mint például azt, hogy nem szabad túl hosszúnak lennie a farsangi időszaknak. Mindjárt azt is megtudják, hogy miért.
Az ajtón egy felirat jelzi: a rendezvény zártkörű, és ezentúl így is lesz, hiszen a klubtagok tagdíjat fizetnek, ahhoz bárki, aki nyugdíjas, csatlakozhat, és ezentúl csak ők vehetnek részt ezeken a rendezvényeken. Az ajtón belépve szépen terített asztalok fogadták a vendégsereget, akik nem éppen a farsangi idényhez, hanem inkább a báli szezonhoz méltó, elegáns ruházatban érkeztek meg. Ám ahogy a Dunakeszi Nyugdíjas Kiránduló Klub mesterien felépített rendezvényein szokás: egyre csak fokozódott a hangulat… És ahogy kell, volt ott minden: élő zene, közlemények, előadás, táncmulatság, vacsora, tombola, és természetesen jelmezverseny is.
Elsőként, immár hagyománynak számító ceremónia szerint a bál hercege és hercegnője, – akik idén Schwanner Márton és felesége voltak, – megnyitották a bált. Ekkor csak ők voltak egyedül beöltözve jelmezbe, nem kis meglepetésre. Majd a klub tánckara eltáncolta a palotást. Eddig tartott a komolyság, hamarosan takaros menyecskék kánkánt roptak pörgős zenére, libbentek a szoknyák, röpültek magasba a lábak, villantak az alsóneműk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Annyi csibészséggel megfűszerezve, hogy ezúttal pikáns táncot járó hölgykoszorú többsége nagymamakorú, és az alsóneműk is illőn ehhez igazodtak. De a közönséget hamar lázba hozta így is a tűzről pattant, pajkos produkció.
Rövid komolyság törte meg a mulatságot: hirdetmények, klubtagok köszöntése vette kezdetét, majd ezt követően köténnyel a derekukon, kis színes virággal a hajukban megjelentek hölgyek, akik elkezdték szervírozni az ünnepi ebédet, mindenki örömére. Ekkor elegyedtünk szóba Dobrovits Istvánné Anival, akinek finom, visszafogottan elegáns stílusa van, és derűs nyitottsággal idézte fel a korábbi évek farsangjainak emlékezetes pillanatait.
„17 éve vagyok klubtag. Itt, a Dunakeszi Nyugdíjas Kiránduló Klubban a legjobb farsangi pillanatok a csoportos beöltözések és produkciók voltak. Emlékszem, néhány éve azzal a mondattal indítottunk a maskarás felvonulásunkat, hogy ’magunkat kigúnyoljuk, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűrjük el!’ – idézte fel nevetve Cyrano de Bergeracból ismert monológ sorait, ami akár a mai rendezvényük mottója is lehetne. – Ketten voltak a fiúk, mi négyen pedig a lányok és egy gondozónő is volt – mesélte Ani a jelmezverseny emlékezetes pillanatait, – Egy idősek otthonának lakóinak öltözünk be, és egy napjukat adtuk elő.
A jelmez egyszerű volt, mindenki felvette a pizsamáját.
És akkor indítottuk az ébredéssel, elkezdtünk tisztálkodni, de csak egy szivaccsal, amit aztán, használat után körbeadtunk. A második már szagolgatta és fintorgott persze” – mesélte kacagva. Kérdésünkre, idén hogy hogy nem öltözött be: felcsillant a szeme. „Dehogy is nem, mindjárt megyek is átöltözni, természetesen az idén is beöltözöm. Ludas Matyi leszek!” – mondta nem kis meglepettségünkre, hiszen a hölgyek többsége gyermekkorától kezdve királynő szeretne lenni. És Anihoz remekül illett volna is ez a szerepkör, pedig ő csípőből azt válaszolta: „Hát persze, egy nő szeret királynőnek öltözni, de az én koromban az már nem biztos, hogy jól mutatna. Habár nemrég én is voltam itt a farsang hercegnője…” – mosolyodik el huncutul.
Az ünnepi ebéd után, akik nem nehezedtek el az étkezéstől, és nem mentek az öltözőkbe, hogy magukra öltsék a jelmezüket, azok az élő zenés produkciót követően az első tánclépéseiket tehették meg a parketten, hogy aztán ritmusos dallamokra mind önfeledtebben ropják.
Patyi Margitékkal is ekkor találkoztunk, akik régi, közös szenvedélyüknek, a táncnak hódoltak – ahogy teszik ezt már hosszú-hosszú évtizedek óta, hiszen a tánc szeretete mindig is közös pont volt számukra. Talán emlékeznek rá, ők voltak az a házaspár, akiknek annak idején éppen ezen a helyen, a VOKE báltermében kezdődött a romantikus kapcsolata. De rajtuk kívül még számtalan házaspár és hirtelenjében születő táncospár ropta a parketten, míg a jelmezesek beöltöztek.
Ekkor a klub vezetőjével, Zupka Sándorral igyekszünk néhány szót váltani, már amikor éppen nem egy klubtársát táncoltatja meg. Érdeklődésünkre elárulta: amióta ő vezeti a klubot, azóta nem öltözik be, hiszen rengeteg teendője van a rendezvényen. „Ám ez nem volt mindig így – meséli mosolyogva –
Évekkel ezelőtt még én is jelmezt öltöttem.
Ráadásul egy találós kérdéssel készültem az egyik emlékezetes produkciómra. Egy ing elejére felvarrtam három szöget. Megkérdeztem a klubtársaimat: „vajon mi lehetek?” Háromszög volt a helyes megfejtés. Igen ám, de megfordultam, és a hátamra is rá volt erősítve négy szög. Kérdeztem: ’akkor most mi lehetek?’ Már mondták is a közönség soraiból: ’négyszög!’ Ekkor megkérdeztem: akkor mi lehetek? Majd elárultam: sokszög. ’Sanyi, Te nagyon pihent agyú vagy!’ – hallatszott a klubtársak soraiból. De most már komoly feladataim vannak, így már nem veszek részt ebben a produkcióban, csak felkonferálom őket” – mondja, majd hamarosan a mikrofonhoz is siet, ahol meglepő módon egy viccel indít. Ráadásul az időskor leendő kihívásain tréfálkozik – a közönség nem kis derültségére. Majd behívja a jelmezverseny résztvevőit megkéri, vonuljanak be, és mutassák be a produkciójukat.
Gyorsan igyekszünk még meginterjúvolni a zsűritagokat, mi alapján fognak dönteni. Harmadács Melinda gyorsan felsorolja az ítészek neveit: Bánkiné Böbe, Rízné Emi, Horváth József, és persze Rajna Péterné Zsuzsi, aki a zsűri elnöke is, ő kért fel bennünket is” – meséli lelkesen. És hogy milyen szempontok szerint döntenek majd? „Lényeges lesz, hogy mennyire humoros az ötlet, hogy mennyire lett mutatós a jelmez, és hogy mennyi munka van a produkcióban. Legalább is én e szempontok szerint fogok dönteni. Egyébként nyolc produkció lesz, amit 1-10-ig pontozunk majd” – avat be bennünket a kulisszatitkokba. A hölgy humora valóban a helyén, annyira jóízűen kacagott a későbbi felvonulók láttán, hogy valóban nem lehetett azt mondani, hogy szúrós, szigorú szemmel vizslatta azokat, hanem teljes valójában élvezte a produkcióikat, sőt, néha egy-egy tréfával meg is fejelte azokat.
De lássuk, milyen maskarák szerepeltek az idei versenyen. Volt hópelyhecske, akinek még a topánját is vattából készített hópelyhek borítottak. Majd érkezett az indián lány síppal. A hölgy olyan zenét is választott zenei aláfestésnek, mintha maga játszana egy pánsípon. De akadt, aki udvari bohócnak öltözve verselt. Aztán
jött a Ghost Busters zenéjére bevonuló pók – ekkor a konferáló Zupka úr megjegyezte: ilyen jó lábú pókot rég nem látott.
Majd a zsűri kedélyes ítésze hozzátette: „csak két lába csinos, de a többi…” – utalt a jelmezen élettelenül csüngő többi lábra.
Utána egy egészen különös produkció következett: Mulatós lányok fantázianéven. Egy kedélyes úr, kezében egy kis seprűn hegedült, mire a menyecskének öltözött asszonyok benyálaztak egy papírpénzt, és játékosan az úr hajába csipeszelték azt. A kedvenc zsűritagunk messziről nézte a produkciót, és a humorával meg is fűszerezte azt, ugyanis azt hitte, Erzsébet-utalvánnyal fizetnek a hegedűjátékért – ezen a kis pluszon még jobbat derültek a mulatós lányok, sajnálták is kicsit, hogy nem nekik jutott eszükbe.
Majd a következő produkcióban egy ismerős arc bukkant fel: Ani volt az, Ludas Matyiként, dühösen vonult be, a mulatós lányok hegedűséhez kezdett beszélni, pálcájával suhintott felé. Miközben azt mondta dühös, hangos, színészeket megszégyenítő átéléssel, hogy:
Jól jegyezze meg! Ezt háromszor veri vissza magán Ludas Matyi!
Érti? Háromszor veri vissza!” És hogy a produkció tényleg autentikus legyen, mezítláb vonult be. Gyorsan szaladtak is utána a szervezők a cipőjével, és meg is lett dorgálva, hogy így urológiai szakrendelés lesz a vége.
A felvonulók között felbukkant egy ősasszony is. Ekkor a vendégek sorából valaki bekiabált: „Vilmaaaa!” – utalva Frédi és Béni sorozat egyik asszonyára. Végül nem kis derültséget keltett a Hófehérkének és a hét törpének beöltöző csoport. Produkciójukat olyan tréfákkal tűzdelték meg, hogy végül ők lettek az első helyezettek is. Őket követték a jelmezversenyben a Mulatós lányok, és végül harmadik lett a Ludas Matyi.
Ekkor találtuk meg Terbe Józsefnét, vagy ahogy mindenki hívja, Csöpi nénit, az egykori klubvezetőt, aki felidézte klub farsangi mulatságainak kezdetét, és a legkedvesebb jelmezes emlékét is: „A klub célkitűzései között szerepel a hagyományok ápolása is. És a farsangnak nagy hagyománya van a kereszténységben is, hiszen a vízkereszt és a hamvazószerda közötti időszakban rendezték meg ezeket a régi időkben.
Az a mondás járja, hogy ha a farsangi időszak rövid, akkor a csúnya lányok is elkelnek.
Ha hosszú, akkor a fiúk jobban válogatnak, és pártában maradnak a kevésbé szép lányok – meséli nevetve. – Tavaly volt 40 éves a klubunk, és emlékeim szerint már 30 éve tart a klub farsangi bált. Hogy ezek közül melyik volt számomra a legemlékezetesebb? Egyszer egy óvodai csoportot játszottunk el többen, én voltam az óvónő, és kis spárgán vezettem a csoportomat. El tudja képzelni? Hetvenéves emberek kisóvodásnak öltözve, lógott rajtuk minden össze-vissza” – meséli kedves mosollyal az arcán.
A mulatság tovább folytatódott, idővel az étkezőasztalok is kikerültek a teremből, hogy mind nagyobb tere legyen a táncnak, és egyre többen pördültek a parketten. Mi magukra hagytuk ekkor a táncnépet, de még odaszólt nekünk az egyik jó kedélyű vendég: „Nézze meg, mit művelnek itt. Ma így, aztán holnap meg… Ott fognak nyögni az ortopédiai szakrendelésen az SZTK-ban!” – tréfálkozott élénk, huncut mosollyal – és nem csupán az arcán, a szemében is csillant a derű.
