Karácsony duplán ünnep Patyi Margit családjában, ugyanis 1960 december 25-én kelt egybe férjével. Az ő megható történetük következik az igaz szeretetről, mely immár 56. éve kíséri el a párt. I. rész.
Közeleg a házasság hete. Nem árulunk el nagy kulisszatitkot talán, de ilyenkor egy szerkesztőségben felmerül a gondolat, miként lehet legszebben felhívni az emberek figyelmét erre a különleges alkalomra. Nos miként? Van-e annál autentikusabb, hogy két ember több mint egy fél évszázad után is akkora szeretettel karol egymásba, mint az a pár, akiről most szó lesz.
A Nyugdíjas Kiránduló Klub egyik eseményén figyeltünk fel arra, hogy egy hölgy elpityeredett Csongrádi Kata Ne add fel című számot hallgatva. Elárulta, beteg lett a férje, ezért érintette meg a dal. Akkor kérdésünkre elmondta: „A férjem beteg ugyan, de nem otthon fekszik, Lacikám itt van velem. Gyere csak! – szólította, és boldogan fonta karját a karjába. A testbeszéd pedig nem hazudik, arról árulkodott, hogy a két ember között egykor olyan szövetség jött létre, amit mai napig áthat a bensőséges szeretet.
Legközelebb ezzel a szeretetteljes párral az idei évi karácsonyi rendezvényen találkoztunk. Mikor meghallotta Patyi Margit, hogy miről szeretnénk velük beszélgetni, hirtelenjében még elevenebb lett a szokásosnál, boldogságában csókot is adott a párjának. Elárulta, sajnos a férje most is küzd még a betegséggel, ám amikor annak idején meghallották a diagnózist, belekarolt a férfiba és azt mondta neki:
„Te, mi ketten erősebbek vagyunk ennél, legyőzzük!”
Az igazsághoz az is hozzátartozik, a férj ágált ugyan kicsit, hogy szerepeljenek, ám a felesége olyan kedvesen lelkes volt, hogy csak annyit mondott szíve mélyéről feltörve, félig-meddig szinte suttogva, szeretettől elérzékenyülve:
„Hát lehet egy ilyen asszony kérésére nemet mondani?!”
Azonban, mivel nem szeret a nyilvánosság előtt beszélni, ezért kérését tiszteletben tartva csak a keresztneve szerepel: László, vagy ahogy a felesége emlegeti, Lacika.
Vajon hogyan indul útjára egy fiatal pár közös élete, miként bontakozik ki egy ilyen erős szövetség? Erről is beszélgettünk, ám Margit azt sem titkolja, hogy miként érdemes választani a sok udvarló közül, hogy olyan férfi mellett élhessük le az életünket, akivel még hosszú évtizedek után is szeretetteljes kapcsolatban lehetünk.
A VOKE József Attila Művelődési Központ színháztermében beszélgetünk, nem csupán azért fontos, hogy nyugodt körülmények között van mód feleleveníteni a régi időket, hanem azért is, mert e falak között kezdődött a fiatal pár komolyabb, sorsfordítóan szép kapcsolata.
Patyi Margit hét gyermekes családban született, ezért a szülei mondogatták neki: „miután nem tudunk kiházasítani, ezért úgy érezzük, nem szólhatunk abba bele, hogy kit választasz férjednek”. Így Margit ugyan azzal a szabadsággal rendelkezett párválasztás terén, mint a mai lányok.
„17 éves koromban eljöttem otthonról, alföldi lány vagyok, Pitóról jöttem Dunakeszire, ugyanis a nehézipart ekkor fejlesztették, és itt adódott lehetőség. Akkoriban sok ipari tanulót kerestek, lakatosokat, fémcsiszolókat, és így lettem esztergályos tanuló. Itt laktam a kollégiumban, abban az L-alakú épületben” – mutat ki a felújított VOKE épületének ablakán, a sarkon álló házra. „A vagongyárban helyezkedtem el, és ott találkoztam először Lacikával – kezdi a kapcsolatuk hajnaláról szóló történetet. – Lakatos volt, és néha őt küldték, ha elromlott az esztergapadom. Így ment ez évekig. Sok udvarlóm volt akkoriban, de nem tudtam, hogy ő is érdeklődik. Csak így utólag belegondolva jut eszembe, hamarabb is észrevehetett, ugyanis egyszer eltörtem a kezemet, és akkor kissé lefogytam. Akkoriban, mikor találkoztunk, szóvá is tette. És ha észrevette, hogy fogytam, akkor csak megnézhetett magának” – mesélte elmosolyodva a saját felismerésén.
Évekig kerülgette egymást a két fiatal. Margit közben a kollégiumból albérletbe költözött. Mondták neki akkoriban, a házi néni és a fia is: nem menjen férjhez sose, mert ennél jobb dolga sosem lesz. „Tényleg nagyon rendes asszony volt, mindig kitakarította a szobámat, amikor nem mentem haza, megebédeltetett, tényleg jó dolgom volt, na – meséli. – És bevallom, akkoriban valójában én féltem is a házasságtól” – árulta el.
Így ment ez 1960 május 31-ig, amikor is dalos bált rendeztek a ma VOKE József Attila Művelődési Központként ismert épületben, és éppen abban a színházteremben, ahol éppen ülünk. „Meghívtam az unokaöcsémet is erre a bálba, mert a közeli laktanyában volt. Éppen László kért fel táncolni, szóltam neki, ha eljön az idő, nekem ki kell mennem a pályaudvarra az unokaöcsémért. Eljött az időm, és hirtelen elfutottam az állomásra. László pedig utánam sétált. Hiába vártam azonban az unokatestvérem, nem jött. Ekkor odalépett hozzám László, és megkérdezte: “most akkor vissza mehetünk táncolni?” Mondtam neki, már későre jár, de ha gondolja, hazáig elkísérhet.
Hát így kezdett udvarolni nekem, majd szépen lassan kezdett kibontakozni a szerelmünk”
– idézi fel a kezdeteket. „Rengeteget beszélgettünk. Egyszer olyan tisztelettel mesélt az édesanyjáról, ekkor emlékszem, annyira megdobbant a szívem. Később arra gondoltam, ha ilyen szépen gondolkodik az édesanyjáról, akkor nagyon tud szeretni, és biztos a jövendőbelijét is ennyire szeretni fogja. Majd ahogy beszélgettünk, egyszer csak szóba került az életkorunk. Kiderült, két évvel fiatalabb. Ekkor azt mondtam neki, hogy most nem futok el, ha gondolja, még hazakísérhet, ám utána keressen korban hozzáillő lányt. Ám hiába mondtam ezt, ő csak mindig kérte az újabb és újabb randevúkat. Megkérdezte, – akkor még magázódtunk:
Mondja meg, van-e más egyéb kifogása az ellen, hogy mi találkozzunk?
Leblokkoltam, és őszintén kitört belőlem: nincs! De azért tisztáztam a beszélgetés során: “Én sosem küldöm el majd gyufáért, ígérem” – mert akkoriban a gyerekeket küldték gyufáért. Viszont azt sem szeretném, ha öreganyámnak szólítana. És elmondhatom, 56 év házasság alatt sosem hívott így. Az eljegyzésünk ebben az évben, augusztus 28-án volt, majd december 25-én a polgári esküvőnk, 26-án pedig a templomi. Nagyon sokat dolgoztunk, született két gyermekünk, Ildikó és Károly.”
“Felneveltük őket szépen, de sajnos Ildikó 25 évesen elment csillagok közé. Értek minket sorscsapások, tragédiák, csak hogy ne legyen minden olyan rózsaszín, de ezekről nem is szívesen beszélnék. De mi ketten megbirkóztunk az élet nehézségeivel, azóta már az aranylakodalmunkat is megültük. Volt olyan, úgy egy évtizede, hogy nagyon beteg lett a férjem, a kórházba is került. A váci kórház épülete mögött van egy domb, annak a tetején egy kereszt. Ide szaladtam fel mindig a látogatás után, hogy imádkozzam a gyógyulásáért, és amikor meggyógyult, akkor is felszaladtam, hogy megköszönjem” – mondja, majd kérdésünkre elárulta, bizony már hetven felett volt, amikor így futott hegynek felfele…
Cikkünk második részét holnap olvashatják, melyből kiderült, milyen szempontokat érdemes figyelembe venni akkor, ha olyan társat szeretnénk, akivel fél évszázad után is boldog lehet a házasságunk, illetve miként lehet megőrizni a szeretet lángját egy házasságban. Merthogy a szeretet munka is. Tartsanak velünk!
Önnek is van egy szép története? Irodalmi pályázatot hirdetett az önkormányzat a házasság hete alkalmából. Olyan esemény, történés megírását várják, amely a házassághoz kapcsolódik. Bővebben a pályázatról ide kattintva olvashat!
