Dunakeszi egyik legismertebb és legkedveltebb közösségi embere, Terbe Józsefné, mindenki Csöpi nénije előtt vettek végső búcsút pénteken. A pedagógus, közösségszervező, természetjáró és a Dunakeszi Nyugdíjas Kiránduló Klub egykori vezetője 88 éves korában hunyt el. A búcsúztatón kollégái, barátai, egykori tanítványai, családtagjai és a nyugdíjasklub tagjai idézték fel az alakját – ki-ki abból az életből, amelyben Csöpi néni a számára valamilyen különleges helyet foglalt el.
Terbe Józsefné 1938-ban született Dunakeszin. Már négyéves korában tudta, hogy tanítani szeretne. Az Abonyi Utcai Állami Tanítóképző elvégzése után két évig Tápiósülyön tanított, majd 1959-ben visszatért a szülővárosába. Ettől kezdve egészen nyugdíjba vonulásáig, 45 éven át a Bárdos Lajos Általános Iskola pedagógusa volt, később pedig igazgatóhelyettesként irányította a felső tagozat oktató-nevelő munkáját. Pedagógusként nem csupán tanított, hanem közösséget is épített. Nyitott volt az új módszerekre, bemutató órákat tartott, hosszú éveken át vezette az alsó tagozatos munkaközösséget. Közben táborokat szervezett, részt vett az Éneklő Ifjúság rendezvényeinek szervezésében, és fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy a gyerekek minél több élménnyel, tudással és tapasztalattal gazdagodjanak.
A természet különösen fontos helyet foglalt el az életében. 1983-ban csatlakozott a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülethez, és négy évtizeden keresztül vezetett természetismereti táborokat a Börzsönyben. Több ezer gyermek ismerkedett meg általa a természettel, közülük később többen a természetvédelemben, a tudományban találták meg a hivatásukat. Munkáját Pro Natura díjjal ismerték el, az egyesületnek pedig örökös tagja lett.
Csöpi néni számára azonban Dunakeszi története és közössége is legalább ilyen fontos volt. Hosszú éveken át gyűjtötte és őrizte a város helytörténeti emlékeit, ebben örök barátja és kollégája, Szakáll Lászlóné, Lujzi néni volt a társa. Dióssi Csaba polgármester a búcsúztatón úgy fogalmazott: nélkülük ma jóval kevesebbet tudnánk Dunakeszi múltjáról.
Ha volt olyan közeg, amelyben Csöpi néni igazán kiteljesedett, az a nyugdíjas közösség volt. A nyugdíjasklub, majd a Dunakeszi Nyugdíjas Kiránduló Klub vezetőjeként évekig szervezte a kirándulásokat, programokat és közösségi eseményeket. Nem egyszerűen elfoglaltságot akart biztosítani az időseknek. Célokat adott, közösséget teremtett, és azt vallotta, hogy az aktív, tartalmas életnek nyugdíjasként is folytatódnia kell.
A klub tagjai most hálával búcsúztak tőle. Megköszönték mindazt a gondoskodást, szervezést és rengeteg programot, amelyet nekik adott. Még az utolsó, nehéz években is telefonon tartotta velük a kapcsolatot. A közösség pedig most azokat a közös, napsütéses kirándulásokat, együtt töltött időket szeretné megőrizni az emlékezetében, amelyek annyira jellemzőek voltak rá.
A búcsúztatón Szakáll Lászlóné, Lujzi néni személyes szavakkal emlékezett barátjára és egykori kollégájára.
“Csöpikém…” – kezdte, majd egyszerre búcsúzott tőle egykori igazgatóként, barátként és bajtársként. Kettejük összhangja és barátsága meghatározó volt a város közösségi életében. Felidézte Csöpi néni példamutató pontosságát is. Mint mondta, a tanítás kezdete előtt másfél órával már minden nap az iskolában volt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Elismeréssel beszélt a vezetői munkájáról és a hivatástudatáról, de arról is, hogy Csöpi néni jóval több volt egyszerű vezetőnél. Ha egy kolléga megbetegedett, megfőzte neki a húslevest, és elvitte hozzá, hogy segítsen a lábadozásban.
Dióssi Csaba polgármester a város nevében búcsúzott, de szavai nem hivatalos méltatásként hangzottak el. “Én most inkább úgy szólok, mint egy olyan ember, aki az elmúlt két évtizedben közelről láthattam az ő tevékenységét, és nagy tisztelője vagyok a személyének és a munkásságának.”
A polgármester szerint Csöpi néninek kivételes tehetsége volt ahhoz, hogy erős és jó közösségeket szervezzen. Ehhez nagy szorgalom, dinamizmus és az emberek iránt érzett szeretet társult. Munkájával sok ember életét tette szebbé. Kiemelte helytörténeti munkáját, természetvédelmi tevékenységét és a nyugdíjasklubban eltöltött éveket is. Utóbbit a város szempontjából különösen meghatározónak nevezte: Csöpi néni szívvel-lélekkel, áldozatkészen és nagy karizmával vezette a közösséget.
“Nagyon büszkék vagyunk erre a klubra, és ezért hálával tartozunk neki” – fogalmazott. Nem véletlenül kapta meg Dunakeszi díszpolgári címét és életműdíját – utóbbit rajta kívül mindössze Lujzi néni mondhatja magáénak. Dióssi Csaba szerint Csöpi néni élete sok munkával telt, de szeretetben és boldogságban, amely nagyrészt éppen az ő személyiségéből fakadt.
A búcsúztatón a család nevében unokája, Gergely idézte fel a nagymamát. Az ő emlékei egy kicsit más Csöpi nénit mutattak: a nagymamát, akivel együtt lehetett tanulni, kártyázni, kirándulni, és aki átadta nekik a természet szeretetét.
A madárhatározó, amelyet a kezében tartott, tőle maradt rá. Felidézte azt is, mennyire fontos volt számára a tartás, a tisztelet és a határozottság. Ő is Csöpinek szólította – olykor, ha a játék úgy kívánta, “törzsfőnök asszonynak”, de ebben soha nem volt tiszteletlenség, csak szeretet.
Nagymamaként is tanított. Kultúrát, tudást, a tanulás fontosságát, de mindenekelőtt azt, hogyan kell tisztelettel bánni másokkal. A humort szerette, a tanulást viszont komolyan vette. Az unokája mosolyogva idézte fel, hogy bizony előfordult, amikor Csöpi néni maga is feldúltan konstatálta: az unokája helyett elkészített egy-egy házi feladatnak csak egy piros pont lett az eredménye.
Csöpi néni életében a család mindvégig központi helyet foglalt el. Két lánya, majd unokái, végül dédunokái tették teljessé az életét. Férjét, Terbe Józsefet, Jozsókát még fiatalon ismerte meg, szerelmük pedig egy egész életen át elkísérte. Gyermekkorát nehézségek is kísérték. A háború évei és a pincékben, óvóhelyeken töltött idő mellett fiatalon súlyos tbc-betegségen esett át, amelynek szövődményei az ízületeit és a csontozatát is érintették. Három éven keresztül a jobb lábán deréktól lefelé járógépet kellett viselnie. Orvosai a teljes gyógyulását szinte csodának tartották.
Talán nem véletlen, hogy később olyan ember lett belőle, aki nehezen tudott egy helyben maradni. Zongorázott, vívott, úszott, de leginkább a kirándulás, az erdő és a természet szerelmese volt. Még a 85. születésnapjára is túracipőt kért.
Az Ozorán töltött gyermekkori nyarak szintén meghatározó emléket jelentettek számára. Hátrányos helyzetű családból származó gyermekként egy-egy hónapra vidékre küldték, hogy megerősödjön. Így került Ozorára, ahol megszerette a családot, a vidéket és a környéket. Később a nyugdíjasklubjával is gyakran visszatért oda.
Az utolsó két év már nehéz volt számára. Egyre kevésbé tudott kimozdulni otthonról. A városi eseményekről hiányzott a jellegzetes decens megjelenése és a hang, amely sokak számára összeforrt vele: Csöpi néni magassarkú cipőjének kopogása.
Most már ez a kopogás nem tér vissza. De mindaz, amit az évtizedek alatt létrehozott, tovább él. A tanítványokban, akiknek pályát és irányt mutatott. A természetjárókban, akiknek megtanította észrevenni az erdő apró csodáit. A helytörténeti emlékekben. A nyugdíjasklub közösségében. A családban, és azokban az emberekben, akiknek egyszerűen csak szebb lett tőle egy napjuk.
A búcsúztatón Altschach Gergely énekelt és olvasta fel a búcsúzó gondolatokat, végül unokája, Gergely tolmácsolásában Áprily Lajos verse, a Koncert is elhangzott. Az urna elhelyezésénél Gergely egy madárhatározót tartott a kezében – egy apró tárgyat, amely egyszerre mesélt a nagymamáról, az örökségről és arról a tudásról, amelyet ő adott tovább.
Végül Csöpi néni egyik kedvenc idézetével búcsúzott tőle a család:
“Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént.” Talán ennél pontosabban nem is lehetne összefoglalni egy olyan életet, amelyben valóban nagyon sok minden megtörtént.
