Milyen volt régen a dunakeszi húsvét? Nem főztek zsírral, a gyerekeket a mezőre küldték zajongani, piros tojás került az ablakba és persze kútvízzel locsoltak. Egészen addig, amíg egy lány homloka megsérült a locsoló vödörtől. Ha kiváncsi, milyen volt régen a húsvét itt, Dunakeszin, olvassa el a Révész István Helytörténeti Gyűjtemény összeállítását.
A húsvét megünnepléséhez gazdag hagyományanyag kapcsolódott Dunakeszin. A böjti időszakot a hívek megtartották, a negyvennapos időszak alatt szerdán, pénteken és szombaton böjtöltek; nem ettek húst, nem főztek zsírral, és naponta csak egyszer étkeztek. Az asszonyok otthon napközben is többször imádkoztak, ha alkalmuk adódott rá. Böjtben nemcsak a templomi öltözet volt sötét színű, otthon is sötét ruhában jártak.
Nagycsütörtök a keresztény hit szerint az utolsó vacsora napja. Jézus tanítványaival étkezett, búcsút vett tőlük, és felkészült a halálra. Ezen az éjjelen Dunakeszin a temetőben keresztúti ájtatosságot tartottak. Ez a gyász napja, ettől kezdve nagyszombat estig nincsen harangozás a templomokban. Éppen ezért nagypénteken a templomtoronyban megszólaló kereplő hívta a híveket. A kerepülést a gyerekek nagyon szerették, ilyenkor a búcsúban vagy a vásáron vett kis kereplőikkel egész nap zajt csaptak. Ha a felnőttek belefáradtak a zajba, a gyerekeket a mezőre küldték, ott zajongjanak. A nagypénteki szertartás része volt az elsősorban iparosok által elénekelt passió és a Szent Sír-őrzés. Nagypénteken az asszonyok virágokkal díszítették fel a Szent Sírt, ahol pénteken és szombaton óránkénti váltásban őrködtek a 20. század első felében a fiatalok, saját egyesületük (Mária-lányok, leánykör, Szívgárda, cserkészek) ruhájában.
Új ruha is járt a gyerekeknek
A nagyszombat volt a takarítás, a sütés-főzés napja, a háziasszony kalácsot, bejglit sütött, megfőzte a sonkát. A gazda is előre elkészült minden lehetséges munkával, hogy az ünnepek alatt ne kelljen a gazdasággal foglalkozni. A tojásokat csak pirosra festették, a díszítés nem volt szokásban, de az ablakokba egy-egy szép piros tojást kitettek. A gyerekek ilyenkor kaptak új ruhát ajándékba, ezt már nagyszombaton megkapták, hogy a feltámadási körmenetre felvehessék.
Húsvétvasárnap már nem főztek, a gazda sem dolgozott. Az állatokat sem hajtották ki, aznap a pásztorok is elmentek a templomba. Az ételek szentelésére általában nem a kora reggeli, hanem a délelőtti misén került sor. A húsvétvasárnapi ebéd kedvelt eledele volt a töltött káposzta. Húsvétvasárnap az 1930-as években tartottak bált is, ez elsősorban az iparos fiatalság szórakozása volt.
Locsolkodás – kútvíztől a kölnivízig
A 20. század elején a dunakeszi fiatalság is kútvízzel locsolkodott húsvéthétfő reggelén. Valamikor a két világháború közötti időben történt egy baleset – egy lány homloka megsérült a locsoló vödörtől –, ekkortájt kezdtek a dunakeszi legények is áttérni a kölnivízzel való locsolásra. Ebből az időszakból származik az alábbi locsolóvers:
„Ma van húsvét napja,
második hajnala,
helyben szoktak járni,
az ifjak tábora.
Kelj fel, kelj fel kislány,
arany nyoszolyádból,
pár hímesed vedd ki,
arany kis kaskádból.
Ha van pár hímesed,
rózsavizem készen,
hajtsd le fejed,
hadd öntsem meg szépen.”
A lányok a legényeket itallal, dohányáruval kínálták, ajándékba a különösen kedves locsolók virágot is kaptak, amit a kabátjuk gomblyukába tűzhettek. Ahogy Dunakeszin mondták: „Udvarlónak szegfűt, vőlegénynek rózsát.” A locsolkodó kisfiúk piros tojást kaptak. A délután a fiatalok számára a játék ideje volt – a fiúk labdáztak, vagy golyóztak, tojásütésről, gurításról nincs adat. A húsvéthétfő volt a rokonlátogatások legfőbb időszaka is, délután táncmulatságot is tartottak.
Kép forrása: Wikipédia
