Tornát szerveznek Simonffy Botond emlékére. A 15 éves dunakeszi futsalos fiú a 2017 januári veronai busz balesetben vesztette életét. Február 24-én szombaton a dunakeszi iskola csapatok mérik össze erejüket, míg február 25-én vasárnap a profi futsalosok emlékeznek Simonffy Botondra. Tanárával, és iskolai edzőjével, Szabó Ferenccel beszélgettünk.
Kik szervezik ezt a tornát, ön, a szülők, mindenki?
Szerencsére sokan, két napos lesz a torna. Szombaton a dunakeszi általános iskolák és a Radnóti gimnázium diákcsapatai mérkőznek meg. Itt én vállaltam nagyobb szerepet, vasárnap viszont a futsalosok lépnek a parkettre, hiszen Botond nagyon komoly futsaljátékos volt.
A szülők mennyire voltak partnerek ebben?
Olyannyira, hogy ők voltak a kezdeményezők. Mint Dunakeszin tudható Botond édesapja a Kinizsi fotósa. Vasárnapra az ellátást, a szervezés és kiosztandó pólók költségét mind ők állják.
Mikor gondolt először arra, hogy Botond emlékére kellene egy focitorna?
Gondolat szintjén szinte a tragédia után, de ténylegesen októberben álltunk neki. Ami engem illett az iskolák éves munkatervében ez a sportrendezvény nem volt beiktatva, így külön köszönet a testnevelő tanár kollégáknak, hogy elhozzák a gyerekeket szombaton.
Egy ilyen rendezvény nem tépi fel a soha be nem gyógyuló emlékeket?
Mivel a szülők is teljes mellszélességgel melléálltak az ügynek, ezért azt gondolom, hogy inkább előrevivő egy ilyen megmozdulás. Pedagógusként pedig úgy érzem, Dunakeszi számára közösségformáló ereje is van. Ez utóbbi lesz igazán fontos, hiszen a mindennapi kis hősökre emlékezni illik.
Ön mennyire változott meg a tragédia óta, hiszen iskolai csapata kapitányát, egy 15 éves gyereket vesztettek el, másképpen néz azóta a diákjaira, focistáira?
Pedagógusként nem csak focit tanítok nekik. Egy ilyen tragédia arra világít rá, hogy mindig, minden körülmények között embernek kell lenni. Nem csak a foci van a világon, mert bármit hozhat az élet, mindenre fel kell készülni.
Egy ilyen tragédia mire tanítja meg az embert, felnőttet, gyereket egyaránt?
Nehéz erre válaszolni, hiszen egy ilyen tragédiára nem lehet felkészülni. Ez csak jön, mellbe vág és ledöbbent. Talán arra, hogy erősnek kell lenni a magunk és a közösség érdekében. Ami még nagyon fontos, hogy mindig mindenkire figyelnünk kell, mert nem tudhatjuk, hogy meddig örülhetünk egymásnak.
Emlékszem, hogy a tragédia után pár nappal az egyik országos televízióban még nem tudta felolvasni azt a Botondnak írt levelet, amelyet az egyik csapattársa írt a “Kapitányhoz”. Most már képes volna rá? Az idő mit tud meggyógyítani?
Mondhatnám azt, hogy igen, de, ha őszinte vagyok, akkor nem tudom. lehet, ha belekezdenék újra nem menne. Borzalmas volt az a tragédia. Tényleg egy igazi csapatkapitányt vesztettünk el.
Botond ikertestvére Bálint is focizik. Segít ez neki?
A család lelkiállapotát megítélni nem tisztem, de ahogy a szülők cselekszenek, élik a Botond nélkül már nem teljes életüket, az példamutató. Bálint érdekes módon nem futsalozik, hanem nagypályán játszik. Kimondottan ügyes. A sport sikereket nyújt neki, ez ad neki életélményt.
