A Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába immár bekerült Sajdik Ferenc is, aki egykor Dunakeszin élt, és máig élénken él benne a város. A Magyar Örökség díjkiosztó ünnepségén jártunk, helyszíni riportunk következik az itt-ott rendhagyó díjátadóról, és a még rendhagyóbb díjazottról, akinek, ha kimondjuk a nevét, már mindenkinek széles mosolyra húzódik a szája és tán még fel is kiált, hiszen megannyi örömet szerzett már nekünk.
Szinte nincs olyan generáció, aki ne ismerné és szeretné a népszerű grafikusművészt és karikaturistát, hiszen a gyermekek és a felnőttek ezreinek, sőt, millióinak szerzett örömet alkotásaival. A lánya, Móróné Sajdik Ildikó elmondása szerint szinte generációként változó, hogy ki mit említ édesapja munkásságából, az idősebbek inkább a Ludas Matyi szellemes karikatúráira emlékeznek, a fiatalabbak pedig a meséket és a rajzfilmeket emlegetik, a Pom Pom meséit, vagy a Nagy Ho-Ho-Ho Horgászt.
A díjátadón eredetileg a szintén kedvelt pálya-, és alkotótársa, Csukás István méltatta volna, ám sajnos egy baleset miatt nem tudott jelen lenni az eseményen. Viszont Sajdik Ferencet méltató sorain keresztül így is rész vett, sőt, nem túlzás azt állítani, szellemes sorai valóban emelték a fényét az ünnepségnek. Erről bővebben ide kattintva olvashatnak.
A fegyelmezetten, forgatókönyv szerint zajló eseményen azonban az utolsó díjazott, Sajdik Ferenc nevét kimondva az óriási tapsvihar tört ki. Érezni lehetett a teremben a Sajdik Ferenc alkotásai által kiváltott örömöt, mely ki tudja, mennyi éven át csak a szobák és a lelkek mélyén bujkált egy-egy emberben. És most ott, a hivatalosabb kereteket között is kihallatszott, szinte kiszakadt az emberek lelkéből. Ami még szembeötlő volt: a közönség kifejezetten izgatott lett, és őszintén, – véletlenségből sem udvariasságból, – hanem szívből mosolygott a publikum, egymásra néztek csillogó szemmel, amint elhangzott a díjazott grafikusművész neve. Erre valóban lehet azt mondani: áradt a szeretet és a régen magukban dédelgetett derű a teremben.
A díjátadót követően türelmesen vártuk, hogy interjút készíthessünk Sajdik Ferenccel. Öröm volt nézni közben azt is, amint a kollégák kézről kézre adják őt, a szinte kiürült teremben már csak a grafikusművész maradt, ám ő készségesen válaszolt a kérdésekre. Megpróbáltunk elcsípni ekkor egy-egy mondatot, hogy ne kelljen sokadjára is ugyan arra a kérdésre válaszolnia, ám ez a kísérlet kudarcba fulladt, ugyanis nem harsány ember, hanem olyan halk szava van, amit alig hallani. Egy kolléga megállapításomra jelezte: valóban nehéz hallani, amit mond. És sietve hozzátette: ez a nagy emberek kiváltsága, hiszen beszélnek helyette és nélküle is az alkotásai. Ő már tényleg letett valamit az asztalra. De a népszerűségét jól mutatja az is, hogy bizony a média sokat látott képviselői is szerettek volna egy közös képet készíteni vele. Igen, most lehet, úgy érződik, e sorok írója kissé elfogult. Mentségére: hamarabb fogta kézbe a Ludas Matyit, semmint olvasni tudott volna, ám annál jobban élvezte, mikor végre értette is a lenyűgöző képhez írt sorokat, és bizony az esti mesék is ebbe a sosem látott, képzelt világba repítették el… Mint oly sokakat a saját és az elkövetkező generációkból.
Miközben várakoztunk a grafikusművészre, addig a lányával, Móróné Sajdik Ildikóval beszélgettünk. Nem lehetett nem észrevenni, hogy rokoni kapcsolat van közöttük, hiszen ugyanaz a huncut és kedvesen csillogó, tiszta tekintet nézett vissza ránk, mint amit oly sokan szeretünk édesapjában.
„Már nem élünk Dunakeszin, de sok minden még odaköt bennünket. Talán az emlékek a legfontosabbak. Mi a nagyszüleimmel egy házban éltünk ott, nagycsaládként, óriási derűben. Persze a nagypapa nagy bohém volt. Elismert zsoké volt, rengeteg pénzt keresett, de két kézzel szórta azt. És ezt szó szerint kell érteni.
Egyszer bérelt egy konflist egy barátjával, és végigmentek az Andrássy úton, miközben arról szórták a pénzt a járókelők közé. Mondhatjuk, szinte csoda, hogy a dunakeszi ház összejött.
Ugyanis a trénere egy időben úgy döntött, hogy nem adja oda neki a járandóságát, hanem ő gazdálkodik vele, ebből lett aztán a többgenerációs házunk – mesélte Ildikó. – És hogy miért pont Dunakeszin? Mert a közelben volt lovaglási lehetőség. De mindannyian nagyon szerettünk ott élni.”
Időközben sorra kerültünk a riporterek tengerében, azonban nem a legfontosabb kérdéseket tettük fel – mentségünkre abban reménykedtünk, hogy ha a mozgalmas délután és az elhúzódó díjátadó után már esetleg kissé fáradt is az ünnepelt, tán majd később, egy hosszabb beszélgetéssel is megtisztel bennünket. Tehát csak az eseményre szorítkoztunk, bízva abban, hogy majd a későbbiekben lesz lehetőségünk feltenni azt a megannyi kérdését, ami megfogalmazódott bennünk. A most következő szavak mögé egy szelíden mosolygó, csillogó szemű, rendkívül halk és szűkszavú, végtelenül szerény embert képzeljenek el, aki abban a pár mondatban is, melyet megoszt a világgal, bátran fonákjáról ragadja meg az élet dolgait, sokszor tréfálkozik a sajátos humorával. Azzal a kellemes humorral, mellyel megannyiszor megnevettetett már mindannyiunkat.
Tehát jöjjenek az egyszerűbb kérdések, – ám de mi más is, – a szokatlanul formabontó válaszok. Ugyanis néhány mondat váltása után is tisztán érződik, Sajdik úgy beszél, ahogy rajzol. A valós körvonalakból valami egészen különös alakzatokat alkot, teszi mindezt néhány vonallal, mikor rajzol, és néhány szóval teszi mindezt, mikor beszél, és mindezt csak a rá jellemző, sajátos, abszurd humorral teszi. Merthogy nem csupán a művészeti stílusa, hanem maga a gondolkodás módja sajátos és valami egészen egyedi.
– Ön rendszeresen kap díjakat, elismerik a tehetségét. Mit szólt ehhez a díjhoz?
Nagyon megörültem. Számomra nagyon sokat jelent ez a díj. De bevallom, most kicsit izgultam itt, a díjátadón is.
– Ilyen sok kitüntetés után még ilyenkor szokott izgulni?
Tudja, most leginkább amiatt, mert elsőként vetítették közönség előtt az oroszlános rajzfilmemet („Hát (m)ilyenek az állatok?” című animációs filmsorozat „Oroszlán” című epizódját – a szerk.) Nem tudtam, milyen lesz a fogadtatása. De jó érzés volt, hogy értették, hogy nevettek. Én nem voltam megelégedve vele. Tudja gépre tették, és úgy animálták. Így pedig nem az igazi.
– És mit szólt Csukás István méltatásához?
Nem szertettem, túl szép lett. Úgy érzem, most egyébként sem az általa fontosnak vélt emberi értékeimről, hanem a munkásságomról kellett volna inkább, hogy szóljon.
– De jóban vannak? Összejárnak még?
Természetesen. Éppen a múlt héten találkoztunk. Sajnáltam, hogy nem tudott itt lenni, ugyanis csúnyán elesett sajnos.
– Még egy kérdés: elárulná, mit jelent Önnek Dunakeszi?
Kicsit közelebb hajol, és a tekintete is kicsit komolyabbra vált, a hangja is megváltozik, úgy mondja.
Sok mindent. Máig vele álmodom. Olyan emberekkel találkozom álmomban Dunakeszin, akik talán soha nem is jártak ott. Ennyire élénken élnek bennem az ott szerzett emlékek és élmények. Tudja, ez a gyerekkor.
És ahogy Dunakeszi gyermekkort jelenti Sajdik Ferenc számára, bocsássa meg nekünk, a számára idegeneknek, vagy ismerősöknek, avagy pályatársaknak, ha szokatlanul árad felé vissza a belőle sugárzó szeretet. Hiszen jelenség, és nem lehet nem szem előtt tartani emberi értékeit, mert nem csupán a rajzai, de a mögötte meghúzódó, gondolkodó és érző embert ismeretlen ismerősként is a szívünkbe engedtük. Sajdik Ferenc egyre több felnövekvő generációjának jelenti mindazt, amit ő mondott Dunakesziről, a meghitt emlékeket, az önfeledt gyermekkort, és annak megelevenedő fantáziabirodalmát.
