Már csak egyet kell aludni és szombat este egy ország sorsa dőlhet el. Na jó, ez így túlzás, de a magyar labdarúgó-válogatott a továbbjutásért játszik Izland ellen az Európa-bajnokságon. Már egy döntetlen is sikernek számítana. Erdész Zoltán, Dunakeszi alpolgármestere ott volt kedd este, amikor sikerült legyőzni Ausztriát. A foci közösségteremtő erejéről beszélgettünk vele és a politika sem maradhatott el.
Mindenki megjelent szerda reggel 8-kor a városházán? Ezt azért kérdeztem, mert nagy volt az ünnep a győztes meccs után.
Természetesen igen, hiszen a munkát mindenki komolyan veszi nálunk. De reggel a folyosókon és az irodákban a kollégák és az ügyfelek között mindenhol hallani lehetett, hogy a tegnapi a meccs a téma, ami nem is csoda, hiszen elementáris élmény volt a győzelem!
Mi lesz szombaton az izlandiak elleni meccsen, elég nagy lesz a sátor? Nem lehetne valahogy bővíteni?
A rendezvény kitalálásánál bíztunk benne, hogy sokan lesznek, de hogy őszinte legyek minket is meglepett, mennyien szerettek volna együtt, közösen szurkolni a Főtéren a magyar csapatnak. Persze már aznap délelőtt a visszajelzésekből érezhető volt, hogy sokan fognak érkezni, így a Programiroda munkatársai mindent megtettek, hogy a lehető legtöbb padot elhelyezzék a sátorban, azonban kapacitás véges.
Ha már nem lehet, akkor mit tanácsol, mikorra jöjjenek a drukkerek, a mérkőzés 18 órakor kezdődik?
Én a kisfiammal már egy órával a meccs kezdése előtte megérkeztem, hogy biztos legyen helyünk, de már akkor majdnem minden asztalnál ültek. Így azt tudom tanácsolni, hogy úgy egy másfél órával hamarabb jöjjön ki, aki helyet szeretne magának.
Az felmerült, hogy a magyar meccsekre drágább legyen a jegy?
A jegyek jelképes összegűek és teljesen lefogyaszthatók, ezen nem szeretnénk változtatni a magyar meccsek idejére sem.
Ugorjunk vissza keddre, azt mondják, hogy a második gól után az asztal tetején táncolt?
Ez azért túlzás, nem álltam fel az asztalra. A góloknál és a helyzeteknél természetesen én is ugráltam, énekeltem és lengettem a Magyarország feliratú sálam, mit mindenki más.
Mennyire ragadtathatja el magát egy politikus egy focimeccsen? Gondolkodik ilyenkor azon, hogy ki látja? Vagy a fociközösség az más, itt nincs nyakkendő meg ilyenek?
Mi politikusok is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Nekünk is van családunk, mi is járunk vásárolni, sportolni, mi is vagyunk betegek, így azt gondolom nincs abban semmi különös, ha én is – ahogy a többi szurkoló is körülöttem – átadom magam az önfeledt örömnek, hiszen valljuk be, kevesen számítottak a győzelemre, ráadásul 2-0-ra, és fantasztikus érzés volt, hogy a dunakesziek egyként szurkolták végig a meccset.
Kik voltak ott a sátorban akiken meglepődött? Volt olyan, akit várt, de nem jött el?
Rengeteg ismerőssel összefutottam, voltak, akik sajnos végül nem tudtak eljönni, de csak azt üzenhetem nekik, igazán bánhatják. Csak ismételni tudom magam, feledhetetlen élmény volt!
Magyarországon a foci egyben politika is, az ellenzék ott volt a szurkolói sátorban?
Én minden politikai gondolat nélkül érkeztem a sátorba, egyszerűen nem számított ki milyen oldali, itt azt kell látnia mindenkinek, hogy az ország, a nemzet csapata küzd a pályán, értünk, mindannyiunkért, és ezt csak egy egységes, közös szurkolással lehet támogatni. Sajnálom, hogy a helyi ellenzéki képviselők nem érezték úgy, hogy részesei szeretnének lenni a dunakesziek örömének, de ez rájuk tartozik.
Várta vagy elvárta volna őket?
Hogy őszinte legyek, meglepve nem vagyok, hiszen az elmúlt időszak világossá tette számomra, hogy teljesen mindegy mennyire jó ügyről van szó, számukra a politikai mindig előrébb való. Megfordult a fejemben, hogy egy ilyen sporttörténelmi pillanat talán mégis felülírja ezt. Tévedtem.
Ön mivel magyarázza, hogy miközben a mindennapokban a foci megosztja az embereket egy ilyen siker után az ország ünnepel?
A magyar foci, amióta élek, mindig is az egyik legmegosztóbb téma volt, azt hiszem ebben egyetérthetünk. Érdemes-e beleinvesztálni pénzt, energiát, megérdemelnénk, nem érdemelnénk, hogy kijussunk világversenyre, jó-e a szövetségi kapitány vagy sem, és még sorolhatnám.
De az Eb-re való kijutással érezhetően elkezdődött valami Magyarországon.
Az emberek egy része elkezdte elhinni, hogy ebből lehet valami, hogy beérett a sok munka, hogy a fiúk most tényleg odateszik magukat. A nagyszülők nosztalgiája, a gyerekek jövőbeli álmai, az emberek vágya, hogy a mindennapok frusztrációját elengedhessék, és a magyar csapat küzdeni akarása, bizonyítani vágyása valahogy kedd délutánra összeérett, és összekovácsolta az emberek. És amikor kedd este letelt a 90 perc és kimondták, hogy Magyarország-Ausztria 2-0, akkor valami áttört, kiszakadt. Megannyi csalódott év, megannyi reménykedés…mintha egy átok tört volna meg, és egyszerűen szinte megható volt látni helyben, Dunakeszin is, és olvasni, nézni a videókat az ország minden pontjáról, ahogy a sok, sokszor búslakodó, pesszimista magyar egy emberként tud örülni. Hogy végre nem a megosztottságról szól minden, hanem az egységről. Most is beleborzongok, ha erre gondolok.
Dunakeszi is ünnepelt kedd este?
De még hogy! Fiatalok, idősek, törzsszurkolók, laikus érdeklődök, fradisták, újpest drukkerek…teljesen mindegy volt, ki honnan jött, eufórikus állapotban volt. A meccs végén spontán elénekeltük közösen a magyar himnuszt, és utána még órákig hallani lehetett a főtér környékén, ahogy mindenki csak azt harsogja, „ezt nem hiszem eeeel”, „hajrá magyarok”, „ria ria Hungária”, és a többi rigmust.
Ábrándozzunk egy kicsit, mi lesz, ha a magyar csapat mondjuk éremért játszhatna, akkor is marad a Főtér?
Hát, azt hiszem egyelőre maradjuk meg a realitás talaján, az első és legfontosabb lépés, hogy továbbjussunk a csaportból, ami szerintem meg is lesz, és már akkor nagyon büszkék lehetünk. De megígérhetem, ha éremért játszunk, mindent beleadunk, ha kell, kiköltözünk a Katonadombra, hogy mindenki együtt drukkolhasson!
