Dunakeszin tavaly 258 házasságot kötöttek, idén eddig 28 pár gondolta úgy, hogy hivatalosan is egybekelnek. A héten volt a Házasság hete. Cikkünk végén egy könnycsalogató novellát is olvashat.
A polgármester is sok boldogságot kívánt a friss házasoknak, valamint azoknak, akik évek óta egymáshoz kötötték életüket. Azt kívánta közösségi oldalán, hogy elköteleződésük és szövetségük tartson egy életen át!
Szerelem
Az idős férfi lassan kelt fel. Közel járt már a nyolcvanhoz. Az idő mély ráncokat vésett az arcára, háta kissé meghajlott már, de erős volt, egészséges. Csokoládészínű szemében egyszerre csillogott az élet és valami mély, megfejthetetlen fájdalom. Az ágy mellé a székre voltak téve a ruhái, és miközben öltözött, szeme a kis éjjeliszekrényre tévedt. A bekeretezett kép az esküvőjükön készült, negyvenkilenc éve. De mintha csak tegnap lett volna. Milyen fiatalok rajta! A felesége légies, karcsú, pajkosan nevet, és a régimódi ruha és frizura sem von le a szépségéből. Begombolta a kardigánját. A felesége kötötte neki. Már kinyúlt és kopott, de ő semmi pénzért nem válna meg tőle. Kiment a konyhába, teát főzött, reggelit készített. A fürdőbe ment, kevés vizet engedett a kádba, illatos habfürdőt öntött bele, kis ideig nézte, ahogy a habpamacsok könnyű táncot járnak a vízen. Elzárta a csapot, visszament a konyhába. A teát csőrös pohárba öntötte, magához vette és a kis folyosóra lépett. Jobbra nyílt egy ajtó, azon benyitott. A törékeny alak szinte elveszett a kis rácsos ágyban. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kitárta az ablakot. „Jó reggelt!” – mondta mosolyogva. „Gyönyörű idő van!” Az ágy fölé hajolt és megsimogatta az apró kis arcot. Gyengéden felemelte a kis fejet, szájához tartotta a csőrös poharat. Hallotta, ahogy lassan kortyol. A csőrös poharat egy asztalkára tette, majd lehúzta a rácsot az ágy mellé. Levette róla a hálóruhát, a pelenkát az ágy melletti kis ládába dobta. Karjába vette, lágyan ringatta, homlokon csókolta. A fürdőbe vitte, a kádba tette. „Finom illatos fürdővíz” – mondta. „Pont, ahogy szereted.” Közben egyik kezével a feje alá nyúlt, nehogy a vízbe csússzon, másik kezébe szivacsot fogott és óvatosan bedörzsölte a törékeny kis testet. Később puha törölközőbe csavarta, visszavitte a szobába. Az ágyra tette, a szekrényhez lépett. „Ezt a szép kék ruhát vesszük fel” – mondta. „Megy a szemed színéhez.” Mosolyogva öltöztette, közben apró semmiségekről beszélt hozzá. A hajkeféért nyúlt, és megfésülte. Kis nyeles tükröt vett a kezébe, az apró arc elé tartotta. „Nézd, milyen szép vagy ma!” – mondta.
Megsimogatta a puha, hullámos hajat, aztán ölben a konyhába vitte és a székbe ültette. A háta mögé párnát tett, hogy ne törje. Hiszen olyan vékony! Kis tálat tett elé „Tejbegríz. Jó sok kakaóval, édesen és hígan. Épp, ahogy szereted!” – mondta, és a kanalat belemerítette a híg grízbe. „Nyisd ki szépen a szád. Úgy. Ugye milyen finom?” Egy kis gríz lecsorgott az ajka mellett, az állára. Kendőt vett elő az öléből, gyengéden megtörölte, aztán újra belemerítette a kanalat a grízbe. „Reggeli után elmegyünk sétálni. Ki a parkba. Elmegyünk egészen a tóig és megint megetetjük a kacsákat, jó?” Az apró arcból a hatalmas kék szemek csillogva tekintettek rá. „Aztán leülünk egy padra és majd mesélek neked”, folytatta. „Elolvassuk a kedvenc történetedet. Aztán hazafelé bemegyünk a boltba”. Már egy éve, mióta hazahozta a kórházból, ez volt minden nap a program, de sose untak rá. „Veszek neked krémtúrót. Ebédre meg sütőtök lesz. Tudom, hogy azt nagyon szereted.” Aztán csendben etette kis ideig. A gríz lassan elfogyott. Az apró ajkak szorosan összezárva, aztán elfordította a fejét. „Nem kérsz többet? Jól van. Igyál egy kicsit.” A csőrös poharat odatartotta a szájához, megitatta. „Gyorsan elmosogatok, aztán indulunk is”. Az etetőszéket közelebb vitte a mosogatóhoz, hogy közben is rálásson, aztán gyors mozdulatokkal elöblítette a kistányért, a kanalat, meg a csőrös poharat. Kezét megtörölte a konyharuhában, aztán ránézett. Arcán széles mosoly terület el. „Már indulhatunk is!” – mondta. Közel hajolt hozzá, és arcon csókolta. Ahogy elhajolt, belenézett a hatalmas kék szemekbe. Az apró száj szavakat próbált formálni, de csak artikulálatlan hangokat hallott. Talán mégis megértette. „Igen tudom. Én is nagyon-nagyon szeretlek!” Megsimogatta az arcát, szemében könny csillant meg.” Te vagy az én mindenem!” Lehajolt megint, megfogta felesége, ráncos, apró kezet, és megcsókolta.
Bucsi Mariann novellája.
Címlapfotónk: Deesha Chandra fotója a Pexels oldaláról.
