Dusza Tibor, a Fazekas Mihály Német Nyelvoktató Nemzetiségi Iskola tanára, elismert festőművész hosszan tartó, méltósággal és derűvel viselt betegsége után múlt héten hunyt el.
Dusza Tibor festőművész 1961-ben született Miskolcon. A szakma alapjaival a kazincbarcikai Izsó Miklós Képzőművészeti Körben ismerkedett meg. Tanulmányait a nyíregyházi Tanárképző Fõiskola rajz-földrajz szakán folytatta. Mesterei Bényi Árpád, Valkovics Zoltán – debreceni festőművészek. Rendszeresen vett részt alkotótáborok, művésztelepek munkáiban.
Alkotásainak témái a folyamatosan változó természet, a magával ragadó tájak, városok, az emberi jelenlét, melyet megpróbált egyéni látásmódjával a nézők elé tárni. A dunakeszieknek ezt számtalan kiállításon volt alkalma megcsodálni, hiszen rendszeres művésze volt a VOKE József Attila Művelődési Központban és a könyvtárban megrendezett kiállításoknak.
Nyíri Márton alpolgármester, kollégája így búcsúzott tőle: “Isten veled Tibi! Ma elmentél, eddig tartott a küzdelem a súlyos betegséggel. Amikor több, mint 20 éve először beléptem a Fazekasba tapasztalatlan fiatal tanárként, te voltál az első, aki hozzám szólt, megmutattad a helyemet a tanáriban. Fiatal kölykök voltunk ott akkor néhányan, Csontival, Lacival, és rögtön a szárnyaid alá vettél minket. Olyan voltál nekünk, mint Kat a ‘Nyugaton a helyzet változatlanban’. Már nagyon beteg voltál, de bármikor beszéltünk, mindig azt mondtad, hogy köszönöm, jól vagyok. Legutóbb már nem. És már egy ideje nem is festettél. Hát most ott van az égi festővászon, remélem elég nagy lesz neked! Jó festést Tibi, odafenn!”
Iskolája így ír róla:
“A Fazekas iskola ismét gyászol: olyan kollégát vesztettünk el, aki szinte a kezdetektől meghatározó egyénisége volt a tantestületnek, a gyerekeknek ő volt ‘a Tibi bá’. Az utóbbi években csak kevés gyerek ismerhette meg őt olyannak, amilyen mindig volt: közvetlen, őszinte, barátságos, segítőkész, humoros. A pályája során azonban alig akadt fazekasos diák, aki ne találkozott volna vele, akinek ne javította volna tökéletesre a rajzát vagy kapott volna tőle kitöltendő vaktérképet. Tudom, sok olyan jelenlegi tanítványunk van, akinek a szüleit tanította – szinte mindenkire emlékezett. Hétfőn reggel 7.50-kor most mi emlékezzünk rá. Várjuk a régi tanítványokat, szülőket az iskola aulájában, emlékezzünk együtt!”
