Hárman kapták meg idén az Év Pedagógusa kitüntetést. A Dunakeszi Post pedig szeretné, ha megismernék azokat, akik a tárgyi tudás átadásán túl valódi értékeket őriznek és közvetítenek a tanítványaik felé. A következő interjúalanyunk visszafogott, halk szavú, kedves tanárnő, akinek érdemes odafigyelni minden szavára, hiszen sokszor a mondandók között bújnak meg azok a titkai, amik igazán mutatják, milyen kitűnő pedagógus is ő valójában. Megkapó életképek és értékes gondolatok következnek.
A Dunakeszi Radnóti Gimnáziuma olyan országos sikereket ér el, ami úgy köszönhető a tehetséges gyermekek szorgalmának, mint amennyire az intézményben őket tanító pedagógusok szakmai és emberi hozzáállásának. Ez az a gimnázium, mely már országos szinten is 30. legjobb középiskolai intézményként van számon tartva, sok nagy múltú iskolát is megelőzve. Így most ismerjék meg Krix Antalné tanárnőt, aki pedig egy ilyen kitűnő szakmai gárdában is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hiszen megkapta az Év Pedagógusa díjat.
A napokban kapta meg az Év Pedagógusa díjat. Meglepte?
Nem tudjuk előzőleg, hogy az adott évben ki kapja ezt az elismerést, így meglepett, és nagyon megtisztelőnek tartottam. Valóban kitűnő kollégák között dolgozom, akik elhivatottak – szinte ez alapvető kritériuma is annak, hogy valaki ebben az intézményben tanítson. Sok országos tanulmányi versenyt nyernek a diákjaink. Az én tanítványaim közül az idén többen részt vettek és szép teljesítményt nyújtottak olyan nemzetközi versenyeken is, mint a Földgömb Nemzetközi Földrajzverseny, vagy Jakucs László Nemzetközi Középiskolai Földrajzverseny. A legnagyobb hazai versenyen, a Lóczy Lajos Országos Földrajzi Versenyen pedig első helyezést ért el Kaszap Kinga, valamint ötödik lett Tóth Blanka, akiknek a felkészítő tanára voltam.
A tanítás mellett immár hatodik éve például társadalmi munkában végzem a diák sportegyesület vezetését, így lényegében egy non-profit szervezet minden szervezői és gazdálkodási részfeladatait ellátom. Idén pedig elballagtattam osztályfőnökként az öt évfolyamos osztályomat, a 12. c osztályt. Ez az év sok szempontból különleges számomra, nem csupán a munkám díjjal való elismerése miatt, idén ugyanis teljes életmódváltáson mentem keresztül, napi szinten úszok, másként étkezem, immár egy év alatt 25 kilót fogytam. De visszatérve az Év Pedagógusa díjra: azt gondolom, hogy ezt a kitüntetést nem kifejezetten az idei év elismeréseként kapja a mindenkori díjazott, hanem a szakmai munkásságának, korábbi eredményeinek elismeréseként.
Ön mióta tanít? Mesélne a pályafutásáról, egyes állomásairól?
Jövőre lesz 30 éve, hogy ezen a pályán vagyok. Az ELTE Tanárképző Főiskoláján kezdtem meg a tanulmányaimat testnevelés szakon, és meglehetősen korán elmentem tanítani, már a főiskola utolsó évében is óraadó tanár voltam. Pályakezdőként közel egy évtizedig általános iskolában tanítottam. Ezzel párhuzamosan, a főiskola elvégzése után rögtön beiratkoztam a szegedi József Attila Tudományegyetemre, ahol földrajz szakon végeztem. A Radnóti Miklós Gimnáziumba 19 évvel ezelőtt jöttem. Mindemellett pedig a gödi Piarista Szakiskola, Gimnázium és Kollégiumban is dolgozok óraadó tanárként, amit szintén közel áll a szívemhez.
Emlékszik még a pályaválasztására? Miért választotta a pedagógusi pályát?
Hát hogyne emlékeznék! Olyan jó tanáraim voltak mind az általános iskolában, mind a későbbiekben, hogy nem is volt kérdés számomra akkoriban, tanár szeretnék lenni. Valóban példaképekké lettek számomra.
Mit tart a tanári hivatás a szépségének, fő vonzerejének?
A gyermekek szeretete az alapfeltétele ennek a pályának. Egyrészt jó érzés látni a gyerekek sikereit, és azt az örömöt, amit maga a sikerélmény ad nekik. Azonban még ennél is nagyobb élmény az, amikor az ember megkap egy osztályt öt évre, vagy nyolc évre, és látni azt, amint a kisgyermekekből fiatal felnőttek lesznek, a személyiségfejlődésüket, a változást végigkísérni, azt, ahogy a tehetsége a szemünk előtt bontakozik ki, előttünk válik felnőtté. Felemelő egy közösséget megteremteni, és akár egy évtizedig velük együtt élni. És leírhatatlan érzés, hogy szinte stafétabotként adhatja át az ember a tudást. Nem egy tanítványom választotta a tanári pályát, és lett testnevelés vagy földrajztanár. Avagy vannak olyan tanítványaim, akik geológusok lettek, vagy éppenséggel alternatív energiagazdálkodással foglalkoznak. És van olyan tanítványom is, Péczeli Ádám, akit még általános iskolában tanítottam, most pedig testnevelő kollégám itt, a gimnáziumban. Sőt, ő is kapott az idei pedagógusnapon elismerő oklevelet. Emlékeszem, amikor először találkoztunk itt, az iskola folyosóján, még meg is kérdeztem, mi járatban erre. Igen, ha ki kell emelni valamit, akkor talán ez az egyik legszebb ebben a pályában, hogy mások tovább viszik azt tudást, amit adtunk nekik.
Mit tart a legnagyobb kihívásnak ebben a szakmában?
Az értékek megőrzése, továbbadása a legnagyobb kihívás. És most nem csupán csak a tárgyi tudásra gondolok, hanem a valódi emberi értékek közvetítésére. Egyre ingergazdagabb a világ, egyre nagyobbak a generációs különbségek, gondoljunk csak a most nem véletlenül elterjedt kifejezésekre, az X-, az Y-, és a Z-generációkra. Az évek során mind nagyobb kihívás hárul emiatt a pedagógusokra, hogy ebben az ingergazdag környezetben, ebben a sok pszichés és társadalmi inger közepette közvetíteni tudjuk, át tudjuk adni a hagyományokat, a keresztényi értékeket, valamin a mindenkori alapvető egyetemes emberi értékeket. Olyan értékeket, mint a becsület, az őszinteség, a szavahihetőség és az önzetlenség.
Mit javasolna azoknak, akik még csak most kacérkodnak ezzel a pályával?
Nagyon szép pálya, rengeteg örömöt ad.
Ha pályakezdő lenne, újra ezt választaná?
Ez most azért nehéz kérdés, mert rengeteg minden érdekel. Vonzott a jogi pálya, vagy például édesapám rendőr volt, így bele láthattam, milyen a fegyveres erőknél dolgozni. Izgalmasnak tartom a környezetvédelmi területet is. Egyébként folyamatosan tanulok azóta is, rengeteg továbbképzésen veszek részt, így labdarúgó edzői végzettségem is van, sőt, még most is vizsgákra készülök, a jövő héten lesz ugyanis az államvizsgám. Szeretek tanulni, kitágítja az ember világszemléletét, nyitottá tesz. Mindemellett örülök annak, hogy ezt a szép, rengeteg örömet adó pályát választottam.
Ön szerint milyen a jó pedagógus?
Empatikus, következetes, de nagyon fontos a nyitottság is, hiszen minden gyerek annyira más, annyira sokszínűek, annyi más dologban tehetségesek. Emiatt is nagyon fontos, hogy ehhez a sokféle egyéniséghez alkalmazkodni tudjon a tanár, és minden gyermekhez meg tudja találni az utat. És ami egy nagyon fontos kritériuma a jó pedagógusnak, az az, hogy hitelesnek kell lennie. Valamint a humor, ebben a sokszor pesszimista világunkban.
Említette, hogy azok, akik tanították, meghatározó hatással voltak az ön későbbi pályaválasztására. Emlékszik még ilyen tanárra, aki nagy hatással volt önre?
Hogyne. Rengeteg tanár hagyott bennem mély nyomot. Máig szívesen emlékszem vissza az általános iskolai osztályfőnökömre, Radnai Bélánéra, akit mi csak Cili néninek hívtunk. Ő volt a magyar tanárunk is, és úgy adta át a tudását, olyan részletekbe menően mesélte el az irodalmi művek cselekményeit, hogy nagyon sok könyv úgy maradt meg bennem, mintha magam is olvastam volna, és már azt sem tudtam, melyik a valódi olvasmányélmény, és melyik az, amit Cili néni élményszerű előadásmódjából ismerünk. Miután gimnazista lettem, utána is sokszor visszajártam hozzá, sőt a Leövey Klára Gimnáziumban kifejezetten az ő hatására mentem magyar-történelem–latin fakultációra. Ebben a gimnáziumban is csupa olyan tanár volt, akik tényleg nagy egyéniségek voltak.
De végül mégis szakot váltott, hiszen testnevelés-földrajzszakos tanár lett. Miért?
A szüleim is kifejezetten szerették volna, ha a bölcsész pályát választom. Azonban sosem felejtem el egy nyári élményemet, ami végül meghatározóvá vált. A ráckevei révnél megállt egy vidám csapat. Testnevelés szakosok szálltak ki egy kajakból. Többek között a közös fizikai megpróbáltatásoktól is olyan összetartó csapatot láttam, akik érzelmileg is mélyen kötődtek egymáshoz. Ez az összetartó csapatszellem volt végül, ami végül meghatározta, milyen szakon tanulok tovább.
Szakmailag mire a legbüszkébb?
Nagyon büszke vagyok arra, hogy az általam vezetett amatőr iskolai csapat a profi, kis –, és nagypályás mérkőzéseken is szép helyezést ér el. Noha a csapat egyes tagjai az ferencvárosi és újpesti egyesületeknél edzenek, ám az iskolában egy csapatot kell belőlük alkotni. Ahhoz, hogy az országos versenyeken jó eredményt érjenek el, hogy elfogadják, esetlegesen hátrányból indulnak, ám mégis legyen bennük győzni akarás, ahhoz motiválni kell őket, kereteket kell adni. Ugyanez igaz a földrajzra is. Lényeges, hogy mentálisan tudjuk erősíteni őket, hogy megtanuljanak küzdeni az álmaikért és az eredményeikért. Segíteni abban, hogy tisztában legyenek a saját képességeikkel. Hogy ne csak megismerjék idővel a gyengeségeiket és az erősségeiket, hanem mindkét tulajdonságukat tudatosan fejlesszék. Ennek a mentalitásnak a kialakítása pedig sokszor fontosabb, mint maga a tárgyi tudás átadása.
A szakmai pályafutása során melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?
Ahogy említettem, elballagtatni egy osztályt felemelő tud lenni, hiszen évekig egy közösség voltunk, a szemem előtt váltak felnőtt, 19-20 éves emberekké. Mindemellett sok szép pillanat van év közben is. Emlékszem, egyszer egy kirándulás alkalmával Balatonon voltunk, és a diákjaimnak meglepetés gyanánt egy naplemente túrát szerveztem egy vitorlás hajón. Szerencsénk volt, nagyon jó kapitányunk volt, aki beszélt a hajózásról, a környező hegyekről. Sosem felejtem el a diákjaim ragyogó arcát, ahogy rácsodálkoztak a dolgokra, és ahogy csodálták a naplemente szépségét.
Időnként azt érzem, hogy sokszor olyan szép pillanatokat élhetünk meg mi tanárok, amiket azt gondolom, valójában a szüleiknek kellene átélniük a gyermekeikkel. Most, hogy beszélgetünk, még egy nagyon szép emlék jut eszembe, ami tényleg katartikus volt. Volt egy focicsapat, akiknek segítettem felkészülni a meccsekre. Itt edzett a fiam is, és az ismerőseim gyermeke is, így valóban kifejezetten családias volt a hangulat. Amikor együtt elkezdtünk mérkőzésekre készülni, még csak kis gimisek voltak, ötödikesek. Minden évbe nagy kihívást tartogatott számunkra, hogy legyőzzük a váci Boronkay gimnázium csapatát, ám évekig vereséget szenvedtünk tőlünk. Már-már azt éreztem, hogy bármit megtettek volna a gyerekek, csak hogy legyőzzék ezt a focicsapatot a megyei döntőben, ahol a tét az országosra jutás egyedüliként Pest megyéből, de mindhiába, rendre kikaptunk tőlük évekig. Végül éppen végzősök voltak a csapattagok, amikor sikerült legyőzni őket. Azt a közös örömöt sosem felejtem el.
Ám mindemellett néha apró gesztusoknak is óriási jelentősége van. Nagy hatással volt rám egy másik eset is, ami még a piarista gimnáziumban történt. Egy alkalommal az egyik tanítványom az óra alatt egy békát hajtogatott nekem, és akkora szeretettel adta át, amit szívesen idézek fel. Ezt a szeretettel hajtogatott kis békát mai napig a táskámban hordom. Néha a nagyon apró, de őszinte, szeretettel teli gesztusok jelentik a legtöbbet. És még egy szép, emberi pillanat is az eszembe jut. Egyszer, egy diákprogram után, esőben indultam haza, és amíg igyekeztem az állomás felé, addig a kisdiákom hazaszaladt egy esernyőért, és biciklire pattanva hozta utánam. Majd utolért a gyártelepi vasútállomáson, és lelkesen odaadta, mondta, mindezt azért tette, hogy legalább a vasútállomástól hazáig ne ázzak tovább. Külön érdekesség, hogy ő is később földrajz szakon végzett, jelenleg Dunakeszi egyik általános iskolájában igazgató helyettes.
