Rendkívül elfoglalt, hiszen ma már sikeres színésznő, aki itt nőtt fel Dunakeszin, és még most is ezer érzelmi szállal kötődik a városhoz. Sőt, elmondása szerint, ha családalapításra kerülne a sor, akkor itt képzeli el a mindennapokat is. Interjú következik a kedves és közvetlen Varga Lili színésznővel.
Mikor érezte elsőként, hogy ez az útja, mármint a színészet?
Ennek több oka is van. Először is édesanyám, Horváth Olívia Nemzeti Stúdiós volt, és kiskoromtól kezdve együtt készültünk a szavaló-, és versmondó versenyekre. Az apai nagyapám, Varga Gyula, aki Jászai-, és Déryné-díjas színművész, a Miskolci Nemzeti Színház művésze volt. Egy igazi, vérbeli táncos-komikus. Mikor először láthattam őt színpadon, az hatalmas élmény volt, azt éreztem, hogy amit ad az embereknek, az egy csoda. Én akkor még gyerek voltam, csak később tudatosult ez bennem. Az egyetem ideje alatt játszottunk Miskolcon a SZEM fesztiválon, és meg akartam keresni a színházban a képét. A jegypénztárban egy idős hölgy, aki ismerte nagyapámat, elmesélte, hogy akkoriban nagyon sok néző úgy vett jegyet, hogy játszik-e benne a Varga Gyula.
Egyik gyermeke sem választotta a színházi pályát, és azt éreztem, hogy ezt valakinek folytatnia kell, valakinek ezt tovább kell vinnie. Emlékszem, hogy mindig azt mondta, hogy ” jaj, csak színész ne legyél”, – persze közben mosolygott és nyaranta titokban mindig együtt mondtunk fel verseket a diktafonjára. Soha nem volt rajtam nyomás, senki nem erőltette ezt, eleinte nem is akartam színész lenni, mindig mondtam, hogy cukrász leszek vagy festő, de titokban mindig tudtam, hogy ezt szeretném. Azt éreztem, valakinek folytatnia kell, amit ők elkezdtek.
Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Emlékszik még az első élményére?
A színházzal való kapcsolatom hozzájuk köthető, a dunakeszi vers- és prózamondó versenyekhez, és a Hoványné Martikán Erika vezette színjátszó körhöz, akiktől csodálatos éveket, szerepeket és tapasztalatokat kaphattam.
Mai napig Dunakeszin él?
Igen, Dunakeszin lakom, most jelenleg Budapesten élek, de amikor csak időm engedi, hazamegyek a szüleimhez.
Mesélne arról, milyen érzelmek, emlékek kötik a városhoz?
Nagyon szeretem ezt a várost, én itt nőttem fel, és tudom, hogy ha majd egyszer családot szeretnék alapítani, Dunakeszit választanám. Közel van mindenhez, minden megtalálható, ami fontos, ott az a csodálatos Duna-part…. Én nagyon szerettem az iskolámat, nagyon sokat köszönhetek a Bárdos Lajos Általános Iskola tanárainak. Számomra a nagy karácsonyi hangverseny mindig nagyszerű élmény volt. És sokat köszönhetek a már előbb említett színjátszó körnek, ehhez kapcsolódva a József Attila Művelődési Központnak, és a Városi könyvtár dolgozónak is. Minden ott tartott versmondó versenyemre tisztán emlékszem. Mindig ünneppé tudták varázsolni, pedig annyira izgultam, hogy mire sorra kerültem, már szétgyűrtem a sorszámomat. Sok szeretetet és megbecsülést kaptam itt.
Így, hogy egy székesfehérvári társulat tagja, most ingázik a két város között?
Igen. Székesfehérvárra szerződtem, és leginkább Budapest és Székesfehérvár között ingázom. Az egyik színészkollégám, Juhász Illés, aki rendszeresen megteszi a Dunakeszi és Székesfehérvár közti távolságot, ugyanis ő is itt lakik. Mikor odakerültem, nagyon sokáig nem is tudtam ezt. Egyik reggel Dunakesziről mentem vonattal. Elmentem a Délibe, Székesfehérváron felálltam, hátra fordultam, és ott állt Illés. Kiderült, hogy egy vonattal jöttünk egészen Dunakeszi-Gyárteleptől, úgy, hogy nem is tudtunk róla.
És van egy másik fontos helyszín is. Hiszen mindeközben vannak előadásai a Tháliában is…
A Thália színházban nem játszom állandó jelleggel, csak meghívták az egyik előadásunkat az Anconai szerelmeseket az ott minden évben megrendezésre kerülő Humor-fesztiválra. Szeptemberben is lesz szerencsém ott játszani, ugyanis a Vidéki színházak fesztiváljára pedig meghívták az Apák és fiúk című előadásunkat is, úgyhogy bátran ajánlom mindenkinek, aki teheti, jöjjön el és nézze meg szeptember 7-én.
Nem lehet szó nélkül hagyni: meglepő és bátor a frizura választása. Mesélne erről?
Bárcsak választás lenne, de nem az. Gyermekkoromban hullott ki a hajam, az orvosok nem igazán tudtak rájönni miért. Nem vagyok beteg, hála istennek ezen kívül makkegészséges vagyok. De örülök a feltételezésnek, hogy ez az én merész választásom. Ha ez a kép fogalmazódik meg az emberekben, az jó. Én azt gondolom, és úgy is élek, hogy ez csak haj. Nem valamelyik végtagomat, vagy a látásomat, vagy a hallásomat vesztettem el, én úgy gondolom, így is természetes életet élek. Ehhez pedig, úgy tűnik, jó hivatást választottam, mert a színházban ez pótolható. Ha kell, egy-egy szerephez ott vannak a parókák. Érdekes, hogy a magánéletemben tinédzserként megpróbálkoztam a hétköznapokban is a mindennapi viseletével, azt hittem, hogy ettől leszek nő, de nem szerettem, mert mindegyikben más és más személyiség voltam, és úgy éreztem, takargatnom, rejtegetnem vagy szégyellenem kell valamit. Pedig nem. Ráadásul a színpadon, valljuk be, ez hasznos tud lenni.
Említette az interjú egyeztetése kapcsán, hogy most próbál. Milyen színdarabot? Mit játszik benne?
Igen, készülünk a nyári bemutatónkra. Feydeau, A hülyéje című bohózatra Widder Kristóf rendezésében, ami most a Pelikán Udvar helyett a Szárazréti Közösségi Központban lesz látható júliusban. Én két szerepet is játszom benne, az első felvonásban én leszek Charlotte, a mindenhez értő háztartásbeli alkalmazott, a második felvonásban pedig Armandine, akit, – hogy is jellemezzek… – a szép és mindenkit “szerető”, pénzzel megfizethető luxus szerető.
Milyen más darabokban láthatják most a nézők?
Budapesten állandó jelleggel játsszuk a Kolibri Pincében a még 2010-ben bemutatott Cyber Cyrano című előadásunkat, amit Tasnádi István írt, és Vidovszky György rendezett. Szeptemberben a már említett Apák és fiúk című előadást játsszuk, melynek Brian Friel az írója, a rendező pedig Bagó Bertalan. Tavaly elhozhattuk Háy János művét, A Herner Ferike faterja című előadásunkat a Jurányi Inkubátorházba, idén pedig a Nemzeti Színházban is játszhattuk Robert Musil A Rajongók című darabját.
Székesfehérváron a jövő évadban továbbra is látható lesz az idén bemutatott Carmen Horváth Csaba rendezésében, az előbb említett előadások, a nyári bemutatónk is, továbbá sok újdonság, amit én is kíváncsian várok. Mint például John Fosse Halál Thébában, amit Horváth Csaba rendezett. Ebben a darabban én leszek Iszméné. Valamint Tasnádi Csaba rendezésében bemutatásra kerülő Szabó Magda műben is játszom, a Régimódi történetben, melyben én lehetek majd Gizella. Emellett készülünk társulaton belül egy újabb mesével is, a Mese a látóhegyről címmel, melyet Kricsár Kamill kollégám ír, de nem árulhatok el mindent. Annyit mondhatok izgalmas évadnak nézhetek elébe.
Mi volt az eddigi legkedvesebb szerepe és miért?
Olyan, hogy legkedvesebb, olyan számomra nincs, mert mindig az aktuális feladataim lesznek azok, és azokból szeretném kihozni a maximumot. Nem is nagyon tudok kiemelni sem, mert az eddigi munkáimból én mindig kaptam újabb és újabb dolgokat, és mindig mást. Budapesten, az Örkény Színházban a Mohácsi testvérek E föld befogad című előadása volt az egyik legmeghatározóbb élményem, mert először kaptam egyetemistaként Mohácsi Jánostól igazi bizalmat, nem is akármilyet. És ugyanezt mondhatom el Székesfehérvárról, ahová rögtön le is szerződtetett Szikora János, Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba, ott pedig a maximális bizalom mellett a helyemet találtam meg.
Fantasztikus emberekre találtam, mind emberileg, mind szakmailag, és olyan előadással ismerhetett meg a közönség, mint a Tizenkét dühös ember Cserhalmi György rendezésében, valamint ott kaptam Szikora Jánostól egy igazi kihívást: A rajongókban Regine szerepét, emellett számtalan jó munkában lehetett már részem, a drámai előadásoktól kezdve a zenés vígjátékig, ami pályakezdőként nagyon fontos. Az első évemben is lett már négy bemutatóm: Tizenkét dühös ember, Terrorizmus, A velencei kalmár, A rajongók. Idén is volt már öt: A Herner ferike faterja, az Anconai szerelmesek, az Apák és fiúk, A hópehelyhercegnő, a Carmen és most a nyári előadásunk, amit már említettem. Lehet mondani, nem unatkozom. Minden eddigi szerepem egy izgalmas felfedezés volt, és egy útkeresés, egy ráismerés, hogy: “jé, én ilyen is vagyok, vagy ilyen is tudok lenni”. Szerintem ez nagyon fontos, mert az ember akkor fejlődik, ha kihívás elé állítják.
Van-e szerepálma?
Szerepálom… Természetesen van, de több is. Nagyon szeretném eljátszani például Goldoni Mirandolina-ját, Edmond Rostand Cyrano de Bergerac Roxane-ját, Brecht művében, A szecsuáni jólélekben Sen te-t és Bernard Shaw Szent Johannáját is.
Színház vagy filmes világ? Melyik vonzóbb és miért?
Imádom a színházat, de nagyon szeretnék filmezni, mert bár sok dologban hasonlít, mégis nagyon más világ, és másfajta készenléti állapotot igényel. Kíváncsi vagyok, hogy működnék benne. Egy előadást megelőz egy próbafolyamat, amit utána estéről estére az ember újra és újra megél. A filmben nincs ilyen próbafolyamat, ott próbafelvétel van, és utána meg kell csinálni, van, hogy órákat kell várni egy-egy jelenet felvételének az átállásához, és amikor eljön az idő, csettintésre meg kell történnie, vagyis az embernek egy folyamatos éber és készenléti állapotban kell lennie. Színészileg is mást igényel. Amit az ember egy nagyszínpadon csinál, az mindig “kitettebb”, hangosabb, felnagyítottabb, azért, hogy például a 15. sorban is hallják és lássák. Egy kamerában az rengetegnek számít. Ott egy tekintet, egy pillantás sokkal többet számít, mindent le kell egyszerűsíteni és sűríteni. Forgattam már dokumentum filmekben, és pár kisfilmben is, de a nagyjátékfilmben még nem. Remélem, számomra is megadatik, hogy beléphessek ebbe az izgalmas világba, és sokáig a részese lehessek.
Nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Pályakezdőként mi volt a legnehezebb?
Erről írtam a szakdolgozatomat is, a mai pályakezdés nehézségeiről, úgyhogy rengeteget tudnék beszélni róla. Csak annyit tudok mondani, hogy nem könnyű, nemcsak azért, mert telített a pálya, – és nem csak a színházi területen, számtalan szakmát fel tudnék sorolni, ami ugyanebben cipőben jár-, hanem azért, mert az ember meg is akar élni, és ehhez nagyon meg van nehezítve mind a szülők, mind a diákok, vagy pályakezdők élete. Elég, ha csak az iskolák, képzések, vagy albérletek árait nézzük… De ebbe most nem mennék mélyebben bele. Nem egyszerű. Nekem is azt a hitemet volt a legnehezebb megőrizni, hogy rám igenis szükség van, lesz helyem, igenis valóra tudom váltani azokat a dolgokat, amiket szeretnék. A hitem nem hagyott cserben.
Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik szintén ezzel a pályával kacérkodnak?
Azt mondanám, hogy jól gondolják meg. Vagy mondhatnám úgy is, ahogy nagyapám nekem, de én is mosollyal tenném, mert közben csodálatos dolog a mai világban az, hogy az ember azt csinálhatja, amit szeret. Az a munkája, az a hivatása, amit igazán szeret. Ha valaki azt érzi, hogy ez az, és csak és kizárólag ez az, ami őt élteti, akkor vágjon neki. De egy biztos: hatalmas kitartás, erő és önbizalom kell hozzá, és végtelen vak hit önmagunkban, és a célunkban.