Augusztus 20-a alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést vehette át Tuzson-Berczeli Péter festőművész, grafikus. A 30 éve Dunakeszin élő művész több mint 300 kiállításon, tárlaton mutatta már be egyedi, sajátos alkotásait, és jó pár állami, szakmai kitüntetés birtokosa. 2010-ben alapító tagként vett részt a dunakeszi DunArt Képzőművészeti Egyesület alapításában. 2017-ben a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja lett. 2013-ban Dunakeszi Város Közművelődési díjában részesült, 2015-ben a Magyar Arany Érdemkereszt polgári fokozatát kapta, 2019-ben pedig a Magyar Kultúra Lovagja címet, többek között Farkas Bertalan űrhajós és Varga Miklós énekes társaságában, és még ebben az évben a Művészeti életpálya elismerést is átvehette.
A művészt a műtermében látogattuk meg, amelynek hangulatát eluralták a vörös színtől domináns képek ereje. Magától értetődő volt, hogy ezekről a szép, sajátos munkákról beszélgessünk.
Egyedi, máséval össze nem téveszthető a stílusjegye. Gondolom, sokan mondták már ezt, így van?
Valóban, az én képeimet vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. Köztes állapotot még nem érzékeltem. Egy képet megmagyarázni nehéz, de kapaszkodókat nyújthat a művész. Keretet teremtek a képeimmel, ami többek között a feloldódásról szól. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor fiatalkorunkban a felhőket nézzük, ami a művészet terepén nem más, mint a vászon. A képeim nem absztrakt képek. Én nem minősítem magamat, hiszen az a művészettörténészek dolga, de annyit elmondhatok, hogy a képeimet organikus formák alkotják. A motívumaim a természetből ellopott, sokszorosára felnagyított formák, úgy, mint egy pillangó szárnytöredéke, vagy egy madár tollának, egy virág bibéjének egy része. Legjobban ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a motívumaim leginkább utalások, félbehagyott mondatok, amelyeket a gyerekek professzionálisan be tudnak fejezni. A lélek, az elme kiegészíti a hiányzó részeket.
Sokszor megkapom azt a kérdést, hogy miért ennyire egyformák, és miért ilyenek a képeim. Az én 30 éves alkotásom egy nagy történet, egy nagy mese. Elindul egy képen, majd folytatódik a következőn, és az azt követőn is, nem tudom befejezni. Meglehetősen időigényes az, ahogy alkotok. 25 éve elkezdtem egy adott technikával dolgozni, amelybe egyre mélyebben beleástam magam. Valójában 6-8 réteget festek egymásra. Van a művészettörténetben egy jól ismert jelenség, a pentimento, melynek a lényege, hogy a festékek a kémiai folyamat révén kapcsolatba lépnek egymással. Vannak vérző festékek, amelyek dominánsak, és vannak kevésbé vérző festékek. A titánfehér például rózsaszínt kever a vörösből több év alatt. A vérző festékek a vegyi folyamatok hatása révén áttűnnek, amelyből szürreális jelenség lesz. Nekem ez annyira megtetszett, hogy elkezdtem mesterségesen alkalmazni. Ezt a technikát a művészettörténészek a személyemhez is kapcsolják. Transzparens festékekkel dolgozom, és természetesen logikai úton építem fel, hogy bizonyos dolog látszik is, meg nem is egy festményen. Ebből alakult ki a déja vu állapot, ami sarokpontja a művészetemnek. Legjobban az emlékrétegekhez tudnám hasonlítani, amelyek így rakódnak egymásra, és ebből adódik az álomszerűség, mintha már láttam volna a hatást, amely jellemzi a munkáimat is.
Egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választja?
A családom reál beállítottságú polgári család, amiből egyáltalán nem következett az én festői indíttatásom. Édesapámnak nagyon szép bélyeggyűjteménye volt. A bélyegeken a festészet és a virágok, a növények ábrázolása találkozott egymással, amely rám nagy hatással volt. A klasszikus zene jelenléte is domináns volt az életünkben. Marosvásárhelyen a Kultúrpalota szecessziós épületében felvételiztem a Művészeti Líceumba. A műtermeink egy időben a Kultúrpalotában voltak, csodálatos miliőben. Később átkerültünk az Apolló-palota épületébe, aminek a történelme szintén nem hétköznapi, hiszen a színháztermében lépett fel korábban Jászai Mari, és ott elnökölt Tamási Áron. A mesterséget itt tanultam meg a művészeti iskolában, ahol fantasztikus mester-növendék kapcsolat alakult ki az iskolai órákon túl. Nem volt egyértelmű a pályaválasztásom, de szeretem azt hinni, hogy az én vágyakozásom egybeesett a Jóisten szándékával.
A festészet mellett grafikát is tanult. Ez hogyan jött az életébe?
Az erdélyi mesterem, Molnár Dénes nagyon markáns grafikus volt. Korán kellett szakot választanunk. Grafikát választottam, de időközben vonzalmat éreztem a festészet irányába. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy az alkotásaim kicsit grafikus festmények, vagy festői grafikák. Ez a kettőség végigkísért, majd kezdtem tudatosan használni, és használom a mai napig is. Néha jól esik kilépni a festészet kereteiből, hiszen a képeimet mérettől függetlenül kb. egy hónapig festem. A sok réteg sokáig szárad, illetve idő kell, amíg felépül egy festmény. Ez lelkileg fárasztó, ilyenkor előszeretettel foglalkozom grafikával, amíg megérik bennem a következő képem gondolata.
Egyáltalán nem egy áltagos festőművész, hiszen a grafikus oldala mellett még van egy menedzsment végzettsége is. Ez hogyan alakult ki?
Ezt egy élethelyzet szülte. Nehéz kritikusnak lenni önmagunkkal, de időnként felvetődik a gondolat, hogy jó helyen vagyunk-e, jól tesszük a dolgainkat? Biztos, hogy jó hivatást választottam, itt kell nekem lennem? Adódott egy olyan élethelyzetem, amikor nem volt lelki kapacitásom festeni, de a szellemi kapacitásomat viszont le kellett kötni valamilyen szinten. Éreztem, hogy muszáj tennem valamit, változtatni a helyzetemen. Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy tanulni akarok, ezért felvételiztem a Szent István Egyetem Gazdaságtudományi Karán menedzsment szakra. Őszintén nagyon izgalmasnak találtam. Kiragadott a korábbi világomból. Később egy multicégnél elvállaltam egy munkát, de a művész oldalam kerekedett felül, hiszen egy reggel arra ébredtem, hogy ha még sokáig ezt csinálom, akkor belehalok. Szerencsére profitáltam ebből a helyzetből, mert nem vagyok szervező alkat, de meglehetősen szerencsésen ötvöződött bennem egy affinitás, hogy egyfajta híd, átjárhatóság legyek a művészvilágban.
Több mint 300 kiállítással a hátam mögött nagy a rálátásom a képzőművészeti életre. A szakmai tapasztalatommal párosult a menedzselés. Erdélyi művészként mindig nemzetben gondolkodtam, ezért érzékenyen reagálok a mai napig is a Kárpát-medencei kiállításokra. Tudatosan kezdtem összekapcsolni az erdélyi és a felvidéki művészetet. Felvételt nyertem a nagy múltú romániai magyar képzőművészeti egyesületbe, a Barabás Miklós Céhbe, amely magyar kortárs művészekből álló komoly szövetség.
Hogyan jött létre a DunArt Egyesület, amelynek egyik alapító tagja?
Peti Sándor jó barátom, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, az egyesület kitalálója, elnöke, én pedig alapító tagként vettem ebben részt. A DunArt Egyesületet nagyszerű lehetőségnek tartom, amely hangsúlyosan a fiatalabb, a pályájuk elején lévő művészeknek segít. Egy ilyen méretű, orientáltságú és kultúrájú városnak szüksége, valós igénye van egy ilyen művészeti egyesületre.
Több komoly elismerése, kitüntetése van, melyikre a legbüszkébb?
Álszerény lennék, ha azt állítanám, hogy nem érintenek meg az elismerések. Művész embernek a visszacsatolás nagyon fontos. Meglehetősen nagy figyelem övezi a munkámat, aminek természetesen megvan a maga terhe is, hiszen az elismeréssel a felelősség is nő. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szakmai elismerések párosultak civil kezdeményezéssel is, hiszen a kultúra lovagja elismerést, amit 2019-ben nyertem el, 270 lovag bírálta el a világ különböző részén, ez meglehetősen jól esett. A szakmai elismerés ugyanúgy fontos. 2019-ben a művészeti életpályámat értékelték, most augusztus 20-án pedig a több évtizedes művészeti, közéleti és szervezőmunkámért, és a társadalmi szerepvállalásomért kaptam elismerést. Ez a két komoly állami elismerés megérinti a szívemet, hiszen a hazám tüntetett ki.
Milyen tervei vannak?
Próbálom egyensúlyban tartani, hogy jelen legyek a jelentős országos tárlatokon, ugyanakkor figyelem a pályázati kiírásokokat, amelyeken megmérettetem magam. Fontosnak tartom, hogy a helyi, dunakeszi kiállításokon is jelen legyek. A jövőben szeretnék több időt szánni az alkotásra.
