Újabb dunakeszi szerző mutatkozik be önálló kötettel: megjelent Gyurkó Szilvia, írói nevén Nicà Mo első regénye, a Pókmacskás csúszdája. A Dunakeszin élő szerző írásaival korábban már találkozhattak az olvasók a Dunakeszi mozaik antológiában, most pedig saját könyvével lépett az olvasók elé.
Szilvia 2024-ben kezdett el komolyabban foglalkozni az írással. A regény megszületését egy családi tragédia is ihlette, a történet pedig a valóság és a képzelet határán mozog. A szerző a mágikus realizmus eszközeivel teremtette meg a Pókmacskás csúszdája világát, amelyben személyes veszteségek, emlékek és különleges párhuzamos világok kapcsolódnak össze. A Pókmacskás csúszdája mágikus realizmusban íródott lélektani regény. Két nő, Annuska és Nusi történetét követi két különböző, mégis egymással különös módon összekapcsolódó világban. A regény a veszteség, a szeretet, a döntéseink és az önmagunkhoz vezető út kérdéseit járja körül, miközben a valóság és a képzelet közötti határ egyre vékonyabbá válik. A 308 oldalas kötetet 25 színes illusztráció kíséri.
Hogyan jutott el a nyelvtanítástól és az olvasástól az írásig? Miért éppen a Nicà Mo nevet választotta? Milyen érzés volt egy ennyire személyes történetet az olvasók kezébe adni, és mit jelentett számára az első visszajelzés? Többek között ezekről is kérdeztük a dunakeszi írót.
Mikor kezdte el igazán érdekelni az írás? Már gyermekként is vonzotta, vagy csak később fedezte fel magában ezt az oldalt?
− Az írással csak 2024-ben kezdtem el komolyabban foglalkozni. Korábban nem volt írói múltam, a szépirodalom azonban mindig is közel állt hozzám. Márai Sándor, Szabó Magda és Gabriel García Márquez könyvein nőttem fel, így a szavak világa már egészen fiatalon magával ragadott. A mindennapjaimat hosszú éveken át a nyelvtanítás iránti lelkesedésem töltötte ki. Egy átlagos, irodalomkedvelő ember voltam, akinek az olvasás és a naplóírás az önkifejezés legszebb formái közé tartozott. Az írókat és magát az írás művészetét azonban mindig olyan nagy becsben tartottam, hogy még csak álmodni sem mertem arról, hogy egyszer én magam is írni fogok.
Mit árul el önről a választott írói név?
− A Nicà Mo könyvek tök jók! Vagy: Imádom a Nicà Mo könyveket! – Ezek a meglehetősen felemelő, már-már önimádó felkiáltások hamarabb megszülettek a fejemben, mint hogy egyáltalán végiggondoltam volna, miért is lettem Nicà Mo. Az írói nevem nem tudatos döntés eredménye. Egyszerűen csak jött, és amikor már megszületett, akkor vettem észre, mennyi mindent hordoz magában abból, amit szeretek. Ott rejtőzik benne a saját nevem, hiszen bizonyos értelemben velem született. Kapott ugyan egy olaszos hangsúlyjelet, de a hangzása ugyanakkor a kelet-ázsiai irodalom világát idézi számomra, amelynek régóta lelkes olvasója vagyok. Különösen közel állnak hozzám Mo Yan, Murakami Haruki és Lao Sö művei. Mindhárman más-más módon mutatták meg nekem, milyen különleges világokat lehet teremteni a szavakkal. Amikor mindez tudatosult bennem, olyan érzésem támadt, mintha egy új barátra leltem volna, akinek a társaságában már az első pillanatban úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném. Így aztán a Nicà Mo név számomra három dolgot egyesít: eredetet, szerelmet és inspirációt.
2024-ben kezdett el komolyabban foglalkozni az írással. Mi volt az a pont vagy esemény, ami elindította ezen az úton?
− Azt hiszem, az írás iránti késztetés nagyon mélyről fakadt. 2011-ben, amikor fiatalon megözvegyültem, elakadtak bennem a szavak. Majd 2024-ben, amikor elveszítettem a testvéremet, kifakadtak. Ekkor kezdtem írni.
Azóta olyan irodalmi élményekben és elismerésekben lehetett részem, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Írásaim több hazai és nemzetközi antológiában jelentek meg, és különösen sokat jelent számomra, hogy olaszországi irodalmi pályázatokon is sikerült elismeréseket szereznem. A római Albero Andronico és a Premio Letterario Milano International díjai számomra nemcsak szakmai visszaigazolást jelentenek, hanem biztatást is arra, hogy érdemes továbbmennem ezen az úton.
A regényt egy családi tragédia ihlette. Mennyire személyes az ön számára ez a történet, és mennyi benne a valóság, illetve a fikció?
− Igen, bár a szeretteim emléke ott rezdül a sorok között, az írói képzelet határtalansága lehetővé tette, hogy olyan világot teremtsek, amely számomra egyfajta gyógyírrá vált. Így aztán szinte észrevétlenül belehuppantam a mágikus realizmus világába, ahol a valóság és a képzelet közötti határok elmosódnak. A valóság adta az érzelmeket, a képzeletem pedig megteremtette hozzájuk a világot.
Nem volt félelmetes ennyire kitárulkozni, és egy ilyen személyes történetet mások kezébe adni? Mit érzett, amikor először tudatosult önben, hogy ezt idegen emberek is olvasni fogják?
− Őszintén? Elpityeredtem. Amikor a kézirat túljutott a szerkesztésen, és a tördelés végére értünk, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez bizony már nem játék. El kell engednem Annuskát. Mivel a történet során nagyon szorosan tudtam azonosulni a főszereplőmmel, egy pillanatra kétségbe is estem. Tudtam, hogy az olvasók hajlamosak összekapcsolni az írót a szereplőivel, és tartottam attól, hogy a kettőnk közötti határ elmosódik. De talán még ennél is jobban féltem attól, hogy vajon sikerült-e úgy elmesélnem a történetet, ahogyan szerettem volna. Hogy a párhuzamos világokba rejtett gondolat – miszerint néha éppen a képzelet segítségével érthetjük meg leginkább a valóságot – valóban átsejlik-e majd a sorok között, és az olvasók is meglátják-e benne azt, amit én.
Kinek ajánlaná elsősorban a könyvet, és mit szeretne, hogy az olvasó magával vigyen a történetből?
− Elsősorban azoknak, akik szeretik az olyan történeteket, amelyek az utolsó oldal után is velük maradnak. Akik eljátszottak már a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem csupán egyetlen életünk volna, és akik szívesen elhiszik, akár csak egy regény erejéig, hogy a világ talán sokkal több annál, mint amit a szemünkkel látunk. A Pókmacskás csúszdája azoknak szól, akik szeretik, ha a valóság és a képzelet észrevétlenül összefonódik, és egy könyvtől nem csupán történetet várnak, hanem érzéseket, gondolatokat, esetleg egy-egy pillanatot, amikor önmagukra ismerhetnek.
Hogy mit szeretnék, ha magukkal vinnének belőle? Talán azt, hogy az életünk nem attól válik értékessé, hogy minden úgy alakul, ahogyan elképzeltük. Hanem attól is, hogy képesek vagyunk meglátni és elfogadni mindazt, amit kaptunk, még akkor is, ha közben valamit elveszítettünk.
Milyen érzés most első regényes szerzőként kézbe venni a saját könyvét? Van már olyan olvasói visszajelzés, amely különösen sokat jelentett önnek?
− Szinte még magam sem hiszem el. Aztán megérintem, megszagolgatom, és már nem is kell tovább győzködnöm magam arról, hogy valóban valóra vált egy álmom. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam ezt az érzést, de közben eszembe jut az a számtalan, gépeléssel töltött óra is, amelynek igazi értelmet az ad, ha a történet végül eljut az olvasókhoz. Azt hiszem, amikor Annuska és Nusi világa kitárta a kapuit, az írói utam egyik legizgalmasabb, várakozással teli időszaka kezdődött. Aztán megérkezett az első visszajelzés, és abban a pillanatban megnyugodtam.
Nehéz lenne egyetlen véleményt kiemelni, mert eddig mindegyikben volt valami, amitől pillangók kezdtek repkedni a hasamban. De különösen megérintett egy könyves blogger, K. Rita visszajelzése, aki így fogalmazott: „Bevallom, nem vagyok éppen sírós, de ezen a könyvön bizony többször is pityeregtem. Sokszor elgondolkodtatott a saját életemről, hibáimról, az élet nehézségeivel szembeni magatartásomról.” Majd hozzátette, hogy számára egy könyv értékét nemcsak az adja, ha elringatja egy szép történetben, hanem az is, ha gondolatokat és kérdéseket ébreszt benne. Úgy érezte, az én könyvem ezt szelíden, mégis határozottan megtette. Azt hiszem, ennél szebb visszaigazolást nem is kívánhattam volna.
Tervez újabb könyvet írni? Ha igen, már készülőben van a következő történet, és elárulhat róla valamit?
− Ó, igen! Sőt, miközben a Pókmacskás csúszdája a megjelenésre készült, én már egy újabb történet világában kalandoztam. Úgy tűnik, az írás végérvényesen a mindennapjaim részévé vált. Ebben a regényben is a mágikus realizmus alkotói világát viszem tovább, ám ezúttal az idő, a lélek és a szeretet ereje fonódik össze a történetben. Egy különös utazásra invitálom majd az olvasót, amelynek során a párhuzamos világok egy elhagyatott japán vidámparkba is elrepítik, ahol a valóság megszokott törvényei lassan érvényüket vesztik. Hogy mi rejtőzik a régóta elnémult játékok, az elhagyatott épületek és a múltba vesző emlékek mögött? Ezt egyelőre hadd őrizzem meg a következő regényem titkának.
Hol lehet beszerezni a könyvet?
− A Pókmacskás csúszdája már országszerte elérhető, több könyvkereskedés kínálatában is megtalálható, valamint közvetlenül a saját weboldalamon, a nicamo.hu oldalon is megrendelhető. Aki pedig úgy dönt, hogy egyenesen tőlem szerzi be, annak szeretnék egy kis személyes meglepetéssel kedveskedni: minden könyvet dedikálva, díszcsomagolásban küldök útjára. Hiszen, ha már Annuska és Nusi világába invitálom az olvasót, szeretném, ha az utazás egy apró, szeretettel becsomagolt ajándékkal kezdődne.
