Időnként csak jéghegy csúcsát látjuk már, a sikereket. Ilyen a Dunakeszin élő házaspár története, akiknek minap számolt be a Dunakeszi Post a sporteredményeiről. Ám nem titok, Dobos Judit és férje, Dobos Péter élete nem csupán a dobogókról, érmekről, és az ezzel járó reflektorfényről szólt, még csak nem is a versenyekre való felkészülés adta az élet legnagyobb kihívásait. A fantasztikus sportsikerek mögötti emberpróbáló küzdelmekről, az évekig tartó kálváriájukról, és a nem mindennapi happy endről, azaz a nagyszerű sportteljesítményekről beszélgettünk házaspár hölgy tagjával, Judittal. Interjú.
Azoknak, akik nem hallottak még róla, mesélne az idei sportsikereikről?
Két sportágban, darts-, és teniszversenyen is indultunk a férjemmel a Szervátültetettek Világjátékán. Ez volt az első olyan nemzetközi verseny, ahol együtt léptünk pályára. Péter az egyéni darts versenyen aranyérmet, korosztályos világbajnoki címet nyert, én pedig bronzérmes lettem. Csapatjátékban is indultunk, az úgynevezett a tripla mix csapattal, ahol különböző korú és nemű emberekből áll össze egy csapat. Itt második helyezést értünk el. A teniszversenyen sokan indultak ezen a világversenyen egyéni és a vegyes páros versenyben, ám így is büszkék vagyunk, hiszen az első nyolc között végeztünk vegyes párosban. Indultunk nemek szerinti párosok versenyén is, ahol Péter is, én is ezüstérmesek lettünk a párunkkal.
Ráadásul mindkettőjüknek komolyabb egészségügyi beavatkozása is volt. Mesélne erről?
Igen, Péternek csontvelő-átültetése volt, nekem pedig vese.
Ennek kapcsán ismerkedtek meg Péterrel?
Igen, ez valóban érdekes történet abból a szempontból, hogy vannak az ismeretségi körünkben olyan párok, akiknél mindkét fél szervátültetett, mint mi, de ők általában már akkor ismerkedtek meg, miután betegek lettek. Mi Péterrel fiatalon találkoztunk, én csak 19 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Mindketten makkegészségesek voltunk. Ilyen párról mi korábban nem hallottunk, akik egészségesen ismerkedtek meg, majd mindketten transzplantáción estek át.
Látszólag könnyedén beszélgetünk erről, ám a szavak mögött vélhetően drámai időszakok lehettek…
Valóban nehéz időszakok voltak. Még csupán másfél éves volt a fiúnk, amikor autoimmun betegség támadta meg a veséimet. Semmi előjele nem volt korábban. Azt vettem észre, hogy dagad a lábam, majd napról napra egyre jobban duzzadt meg. És a mérleg is mind többet mutatott. Ekkor kivizsgálásokra küldtek, és kiderült, nem működnek a veséim. Két év dialízis következett. Hetente háromszor négy órás kezelés, amikor olyan gépre kötik az embert, ami elvégzi azt, ami a vese dolga lenne. Ezzel párhuzamosan pedig felkerültem egy várólistára, ahol a szervátültetésre váró betegeket tartják nyilván.
Ez az életszakasz megterhelő lehetett.
Nem hagytam el magam, ekkor sem, – noha leszázalékoltak, – dolgozni jártam négy órában, elláttam a családot. Nem szabad ilyenkor otthon maradni, mert csak azt figyelné az ember, milyen folyamatok zajlanak a testében, és éppen hol és mi fájhat. És utazni is utaztunk, hiszen ilyenkor van arra lehetőség, hogy egy másik dialízis központba járjon az utazása során a beteg, mindössze annyi teendő volt még, hogy a dialízis központban mindig meg kellett hagyni, hogy ha érkezik szervátültetésre alkalmas szerv, hol találnak meg. És ekkoriban még nemhogy mobiltelefon, a telefon sem volt elterjedt, 1991-et írtunk. Sosem felejtem el, egyik péntek este kint szakadt az eső, korán nyugovóra tértünk, amikor éjjel ½ 12 körül csöngettek a kapun. Kiderült, veseriadó van. Lehet, hogy találtak alkalmas szervet. Kérdeztem: mit vigyek magammal? Csak a személyit – hangzott a válasz. Hiszen ilyenkor még nem lehet tudni, hogy műtenek-e. Lelkileg nehezítette a dolgot, hogy ilyenkor két veseátültetésre váró embert is behívnak, és az kapja a szervet, aki a műtéthez alkalmasabb állapotban van. Kivizsgálások következtek. Reggel hétig kellett várni az orvosok véleményére. Mikor mondták, hogy megműtenek, leírhatatlanul megkönnyebbültem.
Ilyenkor még kilökődhet a műtét után a szerv, ugye?
Igen, de nem csak műtét után, hanem bármikor megtörténhet, hogy a szervezet nem fogadja el sajátjaként. Éppen ezért szednem kell egy olyan gyógyszert, ami segíti a szervet, úgynevezett kilökődés gátló gyógyszer. Éppen ez az, ami magát az autoimmun betegségemet is kordába tartja. Ugyanis ez a betegség még az ízületeimet is megtámadja, úgy pedig nehezen lehetne sportolni.
Apropó, honnan jött a sport szeretete?
Én régen kézilabdáztam, a férjem pedig teniszezett hobbiszinten. Sokszor elkísértem őt, így amikor a szervátültetetteknek szóló újságban, a Szervusz magazinban megláttam, hogy indítanak speciális teniszedzéseket, rögtön jelentkeztem. Annyira lelkes voltam. Akkoriban még Csepelen volt az oktatás. Két óra volt oda az út tömegközlekedéssel, két órás az edzés, majd a hazaút szintén két óra, mégis hetente kétszer megtettem ezt a távot. 2004-től pedig indultam már versenyeken is.
Az ember azt gondolná, ha valaki komolyabb betegségen esik át, még jobban visszafogja magát, esetleg még túl is kíméli. Ön pedig nemhogy óvatosabb lett volna, versenyszerűen sportolni kezdett…
Igen, és mindenkinek csak javasolni tudom, mint ahogy az orvosaim is megerősítették. Egyre csak javultak az értékeim. Az egyik évben világversenyre, a másik évben európai versenyen indultam, felváltva. Egészen 2010-ig.
Mi történt, miért hagyta ekkor abba?
Ahogy korábban említettem: a beültetett szervek bármikor leállhatnak. Ez történt a vesémmel. Újra dialízisekre kellett járnom, ami megviselt, hiszen ekkor már tudtam, ismét mi vár rám. Öt év kálvária, hetente többszöri kezelések. Persze igyekeztem megőrizni az optimizmusom, továbbra is dolgoztam. Egy évre rá a férjem rosszul lett. A diagnózis: leukémia. Azzal biztattak minket, hogy ez nem rosszindulatú, 4-5 évente ismételt kemoterápiával kordában tartható. 2 év sem telt bele, kiújult. Ekkor egy genetikai vizsgálat kimutatta, megsérült egy kromoszómája. Kiderült, az egyetlen dolog, ami segíthet, ha csontvelő-átültetése lesz. A fiúnk rögtön felajánlotta a sajátját, ám kiderült, a saját gyereké, hiába vér szerinti rokon, nem alkalmas. Végül egy húszéves lengyel fiú felajánlásának köszönhetően 2015 májusában megműtötték Pétert. Sokáig steril szobában volt, én munka és a dialízisek után rohantam hozzá, de csak egy üvegen keresztül tarthattuk a kapcsolatot. Ugyan ennek az évnek októberében pedig engem is megműtöttek, kaptam egy új vesét.
És hogy került a sport ismét előtérbe?
Én már négy hónappal a műtét után ismét edzésre jártam. Persze nem terhelt túl az edző, mindig figyelte, fáradok-e, nem hajt sose túl. És később csatlakozott Péter is, aki ugye korábban is teniszezett. Majd emellé a sport mellé találtuk meg a dartsot. Most már heti két teniszedzésre járunk, és heti egyszer dartsra, ami lehet, idővel kettő lesz. De az idei év volt az első, hogy együtt pályára léptünk világversenyen.
Felvetődik a kérdés: ha mindketten ugyan azokat a sportokat űzik versenyszerűen, időnként nem rivalizálnak?
Szoktunk ugyan egymás ellen játszani, ám leginkább úgy, mint a gyerekek, önfeledten, nagy átéléssel. Egymás sportsikereire pedig nemhogy féltékenyek lennénk, hanem szívből tudunk örülni.
Vannak sporttal kapcsolatos terveik, célkitűzéseik?
Jövőre szeretnénk elmenni a Szervátültetettek Európai bajnokságára Szardíniára, majd két év múlva a világbajnokságon szeretnénk részt venni, amit az angliai New Castle-ban rendeznek meg. Addig pedig kitartóan edzünk.
