A mai felgyorsult és digitalizált világban egyre kevesebb dolog kér valódi türelmet. A zene ilyen. Időt, figyelmet és elmélyülést igényel, cserébe azonban olyan készségeket ad, amelyek egy életen át elkísérnek. Dányi Árpád, a FFAMI zongoratanára szerint éppen ezért van ma talán nagyobb szükség a művészeti oktatásra, mint valaha.
Dányi Árpád negyedik éve tanít a dunakeszi zeneiskolában. Idekerülése egy véletlennek indult, egy álláshirdetésre figyelt fel, amikor családjával Dunakeszire költöztek. Korábban Fóton tanított, így az oktatás világa nem volt számára idegen, de a váltás egyben új fejezetet is jelentett.
“Adott volt, hogy helyben szeretnék dolgozni. Így kerültem ide, és azóta is itt vagyok” – mondja egyszerűen, mintha ez magától értetődő lenne.
Művészeti oktatás egy türelmetlen világban
A zongoratanár szerint a művészeti oktatás szerepe ma egészen más kihívásokkal néz szembe, mint akár tíz, húsz évvel ezelőtt. A gyerekeket rengeteg impulzus éri, digitális tartalmak, sportlehetőségek, programok között válogathatnak.
“Sokkal nehezebb ma lekötni őket. Minden gyors, azonnali élményt ad. A zene viszont lassú folyamat, nem ad rögtön visszajelzést. Türelem kell hozzá, és ez egyre ritkább készség” – fogalmaz.
Mégis úgy látja, hogy a művészeti oktatás nem eltűnni fog, hanem éppen ellenkezőleg, felértékelődik. Az emberek előbb-utóbb vágyni kezdenek arra, ami valódi, emberi és megismételhetetlen. Dányi Árpád nem elutasító a technológiával szemben. Az órákon tudatosan használ digitális eszközöket, felvételeket készítenek, YouTube-on hallgatnak műveket, kottaszerkesztő programokkal dolgozik. A technológia számára eszköz, nem cél.
“Ezeket lehet jól is használni. A kérdés mindig az, hogyan és mire. A zenében az emberi jelenlétet, a közös munkát semmi nem tudja kiváltani” – mondja.
Mit ad a zene egy gyereknek?
A tanár szerint a különbség hamar látható azok között, akik éveken át zenét tanulnak, és azok között, akik nem. A zene fejleszti az érzékenységet, a figyelmet, a kitartást, és egyfajta kulturális alapot ad.
“A zene egyetemes nyelv. Egy zenét tanuló gyerek később könnyebben kapcsolódik másokhoz, érzékenyebb, nyitottabb lesz. És ez nem feltétlenül a pályaválasztásról szól” – hangsúlyozza. Sok diák később megbánja, hogy abbahagyta a zenetanulást. Többen visszatérnek hozzá gimnazistaként is, már nem kötelezettségből, hanem örömből.
Árpád tudatosan keresi a közösségi formákat az okatásban
Bár a zongora alapvetően magányos hangszer, Dányi Árpád tudatosan keresi a közösségi formákat. Négykezes, hatkezes, nyolckezes darabokat játszanak, kamarazenei helyzeteket teremtenek, versenyeken és koncerteken vesznek részt. “Ezek a közös zenélések barátságokat hoznak létre. Megtanítanak egymásra figyelni, türelmesnek lenni, együtt gondolkodni” – mondja.
Arra a kérdésre, hogy mit ad neki személyesen a művészeti oktatás, Dányi Árpád gondolkodás nélkül válaszol. A folyamatot. “Látni, ahogy egy hat–hét éves gyerekből tizenhat–tizenhét éves fiatal lesz, és még mindig leül a zongorához, ez leírhatatlan érzés.”
A legfontosabb célja nem az, hogy minden növendékből hivatásos zenész váljon, hanem az, hogy megmaradjon bennük a zeneszeretet. Hogy a hangszer ne teher legyen, hanem lehetőség.
Ami megmarad egy életre
A zene, ahogy ő fogalmaz, nem vész el akkor sem, ha valaki később más utat választ. Egy-egy dallam, egy darab kezdete, az érzés, amit egy hangszer ad, ott marad az emberben.
“Ez végigkíséri az életüket, és talán majd egyszer a saját gyerekeiket is elhozzák a zeneiskolába.”
