A képzőművészet sokak fejében magányos tevékenység, csendes alkotás egy üres papír fölött. Sajó Borbála grafikatanár szerint viszont a rajzolás ennél sokkal több: közösség, kapcsolódás és önkifejezés egyszerre. A Farkas Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola tanárával arról beszélgettünk, miért fontos a rajz a gyerekek életében, hogyan válik egy alkotócsoport közösséggé, és mi motiválta őt arra, hogy az oktatást válassza az alkotói pálya ellenében.
Több mint egy évtized a tanításban
Sajó Borbála régóta része a művészeti iskola életének, tanári pályája több mint egy évtizedre nyúlik vissza. Miközben három gyermeke született, végig aktívan tanított, grafikát, rajzot és képzőművészeti alapokat adva át diákjainak. Saját bevallása szerint számára a rajzolás mindig is kikapcsolódást, megnyugvást jelentett, ezt az élményt szeretné továbbadni a gyerekeknek.
“Nem az a célom, hogy minden tanítványom művészeti pályára lépjen, sokkal inkább az, hogy az alkotás jó érzéssel, belső motivációval társuljon. A rajzórák így nem teljesítménykényszerről, hanem folyamatról, kísérletezésről és önazonosságról szólnak” – vallja a tanárnő.
Rajz, mint közösségi élmény
Bár a rajzolás elsőre egyéni elfoglaltságnak tűnik, Borbála pedagógiai szemléletében kiemelt szerepet kap a közösség. Tapasztalatai szerint a művészeti csoportokban olyan gyerekek találkoznak, akik más közegben talán sosem kerülnének egymás mellé. Az együtt alkotás fejleszti a szociális készségeket, az empátiát, az egymás munkájára való figyelést.
“Gyakran dolgoznak közös feladatokon, megbeszélik egymás alkotásait, inspirálják és motiválják egymást. Nem az a fontos, hogy én irányítsak mindent, sokkal inkább az, hogy a gyerekek megtalálják a saját belső indíttatásukat” – nyilatkozta Borbála.
Egy visszahúzódó gyerekből közösségi tanár
Borbála saját gyerekkori élményei is erősen meghatározzák tanítási módszereit. Gyerekként visszahúzódó volt, nehezen illeszkedett be a klasszikus közösségekbe, a sport például sosem volt az ő terepe. A művészeti szakkörökben és iskolákban azonban megtalálta azokat az embereket, akikkel hasonlóan gondolkodott, és akikkel szavak nélkül is lehetett kapcsolódni.
“Ez az élmény erősítette meg bennem, hogy a művészet sok gyerek számára alternatív kifejezési forma. Van, aki nem beszél sokat, nem ír verseket, nem sportol, de rajzban, színekben, formákban pontosan meg tudja mutatni, mi zajlik benne” – mesélt a tanárnő.
Miért a tanítás és nem a grafikai pálya?
Sajó Borbála iparművészként végzett, textillel és könyvkötéssel is foglalkozott, mégis a tanári pálya mellett döntött. Egyetemi évei alatt adódott lehetősége tanári diplomát is szerezni, amit eredetileg “biztonsági opciónak” gondolt. A gyakorlat során azonban kiderült számára, hogy a tanítás nem B terv, hanem hivatás.
A művészeti pálya kiszámíthatatlansága mellett fontos szempont volt számára az is, hogy a tanításban egyszerre lehet alkotni egyénileg és közösségben. A gyerekekkel való munka nemcsak ad, hanem vissza is hat az ő saját alkotói kedvére, inspirációjára.
Nagy a túljelentkezés, de nem lehetetlen bekerülni
A grafikaszakra jellemzően a tanév végén, felvételi keretében lehet bekerülni, év közbeni csatlakozás ritkán adódik. A túljelentkezés gyakori, sokszor kétszer-háromszor annyian jelentkeznek, mint ahány hely áll rendelkezésre. A felvételin helyben rajzolnak a gyerekek, életkortól függően csendéletet vagy kreatív feladatot kapnak.
A diákok rendszeresen indulnak városi rajzversenyeken is, amelyek nemcsak sikerélményt adnak, hanem új motivációt is. Borbála szerint ezek a megmérettetések sokszor olyan gyerekeket is az olvasás, az alkotás felé terelnek, akik korábban kevésbé voltak nyitottak erre.
Nem baj, ha valaki kicsit más
A beszélgetés végén egy dolog biztosan kirajzolódik – Sajó Borbála számára a rajz nem tantárgy, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a gyerekek jobban értsék önmagukat, egymást, és megtalálják a helyüket egy olyan közösségben, ahol nem baj, ha valaki kicsit más.
Cikk: Kis Olivér Rudolf
Fényképek: Juhász Terézia
