A kívülálló számára a muay thai vagy a kick-box a keménységről szól, de Vecsei Boróka története rávilágít a sportág lélektanára is. Boróka őszintén mesélt a benne lakozó kettősségről: az érzékeny lélekről, aki a ringben találja meg a békéjét, és a családi tragédiáról, amely miatt édesapja féltve, de büszkén figyeli minden mozdulatát. A jövő sportcsillagai című országos cikksorozat célja, hogy bemutassuk azokat a feltörekvő fiatal magyar sportolókat, akik a jövő reménységei lehetnek, és azokat a szakembereket, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Boróka már nem is annyira a jövő, mint a jelen sportcsillaga is, olvassák el vele készült interjúnkat.
A küzdősportok világába általában a fiúk csöppennek bele először. Nálad is így indult?
Igen, a bátyáim thai boxoltak, az egyikük versenyzett is. Kis koromban mindig ott álltam a pálya szélén, tátott szájjal néztem őket, és belül azt éreztem: “Azt a mindenit, én is ezt akarom csinálni!”. Sokáig rágtam a szüleim fülét, de ők következetesek voltak: azt mondták, majd ha betöltöm a 14-et, elkezdhetem. Amikor Verőcéről Csomádra költöztünk, eljött az idő. Tizennégy évesen beírattak kick-boxra, és azóta nincs megállás.
“A VSD a második családom”
Sokszor hivatkozol a Dunakeszi VSD-re második családként. Mit ad neked ez a közösség, amit máshol nem találtál meg?
Rengeteg edzőtermet megjártam, mire kikötöttem itt, és bátran mondhatom: emberileg ők a legjobbak. Szöllős Imre és Mikolai András, az edzőim, mindketten családapák, ez érződik a hozzáállásukon is. Én egy nagyon érzékeny lelkű lány vagyok, ami furcsa lehet egy küzdősportolótól, de ők ezt nem gyengeségként kezelik. Látják, hogy kinek mi kell: van, akivel keményebben kell bánni, de velem inkább az empátia működik. Ha rossz napom van, ha magánéleti gondjaim vannak, ők ott állnak mellettem. Nemcsak edző tanítvány viszony ez, hanem egy olyan baráti jellegű kapcsolat is, ahol mindent meg lehet beszélni.
A családod hogyan viszonyul a versenyzéshez?
Ez egy nehéz téma. A családban történt egy tragédia: a nővérem, aki szintén küzdősportolt, autóbalesetben elhunyt. Emiatt édesapámban van egy erős féltés, egy gát. Nagyon büszke rám, de látom rajta az aggodalmat minden alkalommal. Anyukám és a testvéreim is támogatnak, de apa az, aki a legnehezebben éli meg, ha látja, hogy “ütnek”. Ugyanakkor ő is látja, hogy ez a sport tesz teljessé, így a félelme ellenére mellettem áll.
Sikerült legyőznie a saját démonjait, aminek egy érem lett a jutalma
Említetted, hogy hajlamos vagy a kételkedésre. Hogyan éled meg a versenyhelyzeteket?
Ez a legnehezebb harcom. Hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, Úristen, mi lesz, elég jó vagyok-e? A magyar bajnoki ezüstérmem története is ilyen. Andrásék mondták, hogy indulnom kellene, én meg majdnem visszaléptem a stressz miatt. De van egy érdekes pillanat: amikor beállok a ringbe és megszólal a gong. Abban a másodpercben kikapcsol az agyam, megszűnik a külvilág, a félelem, csak a küzdelem marad. Az az ezüstérem nekem felért egy arannyal, mert ott, abban a helyzetben sikerült legyőznöm a saját démonjaimat, és két lábbal a földön maradni.
Jelenleg érettségi utáni szakképzésen veszel részt. Mennyire fér bele most az élsport?
Őszinte leszek, most nagyon nehéz. Mezőgazdasági technikusnak tanulok, közelednek a szakmai vizsgák, tavaly pedig az érettségi vitte el az energiáim nagy részét. Egy ideális világban minden nap edzenék, de most heti 1-2, maximum 3 alkalom fér bele. Ez frusztrál, mert maximalista vagyok, de az edzőim ebben is partnerek: türelmesek, és tudják, hogy most a tanulás az első. De a célom nem változott: a vizsgák után vissza akarok térni a teljes gőzhöz, mert az edzés az, ahol ki tudom adni magamból a stresszt. Ha sírva megyek le az edzésre, akkor is mosolyogva jövök ki.
