A kívülálló számára a muay thai vagy kick-box a keménységről szól, de Vecsei Boróka története rávilágít a sportág lélektanára is. Boróka őszintén mesélt a benne lakozó kettősségről: az érzékeny lélekről, aki a ringben találja meg a békéjét, és a családi tragédiáról, amely miatt édesapja féltve, de büszkén figyeli minden mozdulatát. A jövő sportcsillagai című országos cikksorozat célja, hogy bemutassuk azokat a feltörekvő fiatal magyar sportolókat, akik a jövő reménységei lehetnek, és azokat a szakembereket, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Borokó már nem is annyira a jövő, mint a jelen sportcsillaga is, olvassák el vele készült interjúnkat.
A küzdősportok világába általában a fiúk csöppennek bele először. Nálad is így indult?
Igen, a bátyáim thai boxoltak, az egyikük versenyzett is. Kis koromban mindig ott álltam a pálya szélén, tátott szájjal néztem őket, és belül azt éreztem: “Azt a mindenit, én is ezt akarom csinálni!”. Sokáig rágtam a szüleim fülét, de ők következetesek voltak: azt mondták, majd ha betöltöm a 14-et, elkezdhetem. Amikor Verőcéről Csomádra költöztünk, eljött az idő. Tizennégy évesen beírattak kick-boxra, és azóta nincs megállás.
“A VSD a második családom”
Sokszor hivatkozol a Dunakeszi VSD-re második családként. Mit ad neked ez a közösség, amit máshol nem találtál meg?
Rengeteg edzőtermet megjártam, mire kikötöttem itt, és bátran mondhatom: emberileg ők a legjobbak. Szöllős Imre és Mikolai András, az edzőim, mindketten családapák, és ez érződik a hozzáállásukon is. Én egy nagyon érzékeny lelkű lány vagyok, ami furcsa lehet egy küzdősportolótól, de ők ezt nem gyengeségként kezelik. Látják, hogy kinek mi kell: van, akivel keményebben kell bánni, de velem inkább az empátia működik. Ha rossz napom van, ha magánéleti gondjaim vannak, ők ott állnak mellettem. Nemcsak edző-tanítvány viszony ez, hanem egy olyan baráti jellegű kapcsolat is, ahol mindent meg lehet beszélni.
A családod hogyan viszonyul a versenyzéshez?
Ez egy nehéz téma. A családban történt egy tragédia: a nővérem, aki szintén küzdősportolt, autóbalesetben elhunyt. Emiatt édesapámban van egy erős féltés, egy gát. Nagyon büszke rám, de látom rajta az aggodalmat minden alkalommal. Anyukám és a testvéreim is támogatnak, de apa az, aki a legnehezebben éli meg, ha látja, hogy “ütnek”. Ugyanakkor ő is látja, hogy ez a sport tesz teljessé, így a félelme ellenére mellettem áll.
Sikerült legyőznie a saját démonjait, aminek egy érem lett a jutalma
Említetted, hogy hajlamos vagy a kételkedésre. Hogyan éled meg a versenyhelyzeteket?
Ez a legnehezebb harcom. Hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, Úristen, mi lesz, elég jó vagyok-e? A magyar bajnoki ezüstérmem története is ilyen. Andrásék mondták, hogy indulnom kellene, én meg majdnem visszaléptem a stressz miatt. De van egy érdekes pillanat: amikor beállok a ringbe és megszólal a gong. Abban a másodpercben kikapcsol az agyam, megszűnik a külvilág, a félelem, csak a küzdelem marad. Az az ezüstérem nekem felért egy arannyal, mert ott, abban a helyzetben sikerült legyőznöm a saját démonjaimat, és két lábbal a földön maradni.
Jelenleg érettségi utáni szakképzésen veszel részt. Mennyire fér bele most az élsport?
Őszinte leszek, most nagyon nehéz. Mezőgazdasági technikusnak tanulok, közelednek a szakmai vizsgák, tavaly pedig az érettségi vitte el az energiáim nagy részét. Egy ideális világban minden nap edzenék, de most heti 1-2, maximum 3 alkalom fér bele. Ez frusztrál, mert maximalista vagyok, de az edzőim ebben is partnerek: türelmesek, és tudják, hogy most a tanulás az első. De a célom nem változott: a vizsgák után vissza akarok térni a teljes gőzhöz, mert az edzés az, ahol ki tudom adni magamból a stresszt. Ha sírva megyek le az edzésre, akkor is mosolyogva jövök ki.
