Az Építészfórum által alapított Média Építészeti díj 21. alkalommal mutatja be a kortárs magyar építészet legkiemelkedőbb és legizgalmasabb munkáit. A nemzetközi előzsűri idén közel 200 alkotás közül választotta ki a legjobbakat. A finalisták november 7-én mutatják be munkájukat a vezető magyar sajtóorgánumok képviselőiből álló médiazsűri és a nagyérdemű előtt az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A közönségszavazás és a jegyértékesítés elindult. Számuel Boglárka diplomamunkájában a Dunakeszi-tőzegtavak egykor elhagyott, majd spontán módon benépesült szigetére képzelt el egy közösségi stéget, amely a természet regenerációját és a helyi közösség újraépülését szolgálja. Az épület a hely spontán építészetének eszköztárát használva teremt kapcsolatot ember és természet között között. A projektet a tervező saját szavaival mutatjuk be, amely teljes egészében itt tekinthető meg.
A Dunakeszi-tőzegtavak területén egy olyan közösségi együttműködésre és természetes ökoszisztéma regenerálására összpontosító építészeti tervet képzelt el a tervező, amely a helyi spontán építészeti világ eszköztárából merít inspirációt.
Dunakeszi határában egykor egy csendes, eldugott mocsár bújt meg, ahol az idő mintha megállt volna. A vízben gazdagon burjánzottak a növények: sás, nád és fű szőtte át a tájat. Amikor elpusztultak, lassan alámerültek a víz mélyére. A mocsár vizében különleges körülmények uralkodtak: az oxigénhiányos közeg megakadályozta, hogy az elhalt növények gyorsan lebomoljanak, így azok rétegenként rakódtak egymásra. Az évek, évszázadok során e folyamat hatására a növényi maradványok vastag rétegeket képeztek. Így alakult ki a tőzeg. A mocsár csendjében a növények emléke tőzeggé sűrűsödött, amely az idő múlásával értékes természeti kincs lett.
Hogyan lett az elhagyatott területből egy házakkal teli városrész?
Az 1950-es években felfedezték az itt megtalálható tőzegkincset, melyet hasznosítottak. Ahogy egyre több tőzeget bányásztak ki, mély árkok maradtak hátra a mocsár helyén. Ezek az árkok azonban nem maradtak sokáig üresen. Az egyik évben, amikor a Duna vize megáradt, elöntötte a tőzegbánya gödreit. Az elárasztott árkokból különleges formájú tavak jöttek létre, amelyek a természet új arcát mutatták meg. A különleges tavakat hamar felfedezte a horgászok közössége. A MÁV Sporthorgász Egyesület lelkes tagjai idővel egyre többen érkeztek ide, hogy élvezzék a természet nyugalmát.
Ahogy nőtt az érdeklődés, a horgászok új ötlettel álltak elő: régi vasúti kocsikat alakítottak át kis horgászházakká. Ezeket a házikókat ki lehetett bérelni, sokan jöttek, hogy egy kis időt eltöltsenek a tavak partján. A hely egyre népszerűbbé vált, és sok bérlő annyira megszerette a környéket, hogy meg szerették volna vásárolni ezeket a házikókat. Így az idő múlásával a horgászházak magántulajdonba kerültek. Az ezredforduló táján azonban a terület varázsa már nem csak a horgászokat vonzotta. Egyre több ember költözött ide üdülés és lakhatás céljából, élvezve a tavak nyugalmát és a természet közelségét. Ez azonban feszültséget szült a horgászok és az új lakók között. A horgászok csendet és nyugalmat kerestek, míg az üdülők gyakran másféle szórakoztató programokat szerveztek. A két csoport közötti nézeteltérések idővel egyre élesebbek lettek, és a helyi közösség kettészakadt. A horgászok csoportja a terület déli részén alvégnek hívja magát, míg az üdülésre vágyók északon található csoportja a felvég nevet viseli.
Az itt élő emberek egyre mohóbbá váltak
A horgásztavak közepén áll egy sziget, amelyen egykoron kisházak sorakoztak. A kettészakadt közösség egy semleges pontján található, mindentől eltávolodva. A tavak partján lakók azonban mohóvá váltak, és mindenki a saját érdekeit előtérbe helyezve kezdett el munkálkodni. A kertek végében mély árkokat ástak, ezzel a tavakkal való közvetlen kapcsolatot biztosítva. A természet rendjének megbolygatása azonban nem várt következményekkel járt: a sziget fokozatosan elmozdult, mivel a körülötte lévő föld instabillá vált. A sziget lakói végül kénytelenek voltak elköltözni, és idővel a házakat is lebontották. A sziget magára maradt, a természet pedig visszavette, ami egykor az övé volt. A szigetet az idő múlásával újra benőtte a növényzet: lápi fajok, páfrányok és zsurlók lakhelyévé vált. Az emberi kéz által kizsigerelt környezet közepén ez egy különleges, semleges terület.
Újra életre kelhetne a sziget
A tervező szerint a sziget újra életre kelhetne, ahol a természet és az emberek közösen dolgoznak a regeneráció érdekében. A látogatók és a helyiek közösen dolgozhatnának a természetes ökoszisztéma helyreállításán, miközben maguk is részeseivé válnának a változásnak. Ez a közös erőfeszítés nemcsak a szigetet állítaná vissza régi pompájába, hanem a közösséget is. A sziget, ahol a kölcsönös törődés és a gondoskodás a legfontosabb értékek közé tartozik, lehetőséget adna arra, hogy az emberek újra kapcsolatba lépjenek a természettel és egymással.
A sziget egy olyan közösségi térré válna, amely gondoskodásra tanít. Elsősorban nyáron az ide érkező iskoláscsoportok, erdei iskolások, madármegfigyelők és a helyi lakosok erre ösztönző foglalkozásokon vehetnének részt, melynek ez a közösségi tér nyújtana helyszínt.
A tervező víziója: “A nap fénye csillogott a víz felszínén, amikor a vándor a kis csónakba lépett, amely az utca végén található kikötőstégen várt rá. A csónak könnyedén siklott a tavon, miközben a víz sima tükrén már megjelent az emeletes stég sziluettje. Az épület, amely, mint egy különös sziget a vízen, lassan kirajzolódott, ahogy egyre közelebb ért a csónak. A rajta elhelyezkedő kisházak apró faluként csoportosultak a stégen. Ahogy a csónak az építményhez közeledett, a vándor érezte a hely sajátos atmoszféráját, mintha a sziget és az épület egyaránt hívogatta volna őt, hogy felfedezze a világot maga körül. A tervezett épületem a sziget közelében elhelyezkedő többszintes közösségi stég. Keretet biztosít a különböző kisházaknak, melyek az emberi tevékenységek színteréül szolgálnak.”
A közösség szolgálatában
“A két közösség különböző tevékenységeit megvizsgáltam, és kiválasztottam, melyek azok a tevékenységek, amelyeket közösségi szinten is lehet végezni. Az egyes funkciókból következik az épületforma. Mind az emberi tevékenységekhez és mind a sziget gazdag élővilágához terveztem különböző építészeti karaktereket. A kisházak formavilága a helyi spontán építészet eszköztárából is merít. Izgalmasnak találtam a sziget közelében található, a tóba befutó utcavégeket. A helyi infrastruktúra kiegészítéseképpen ezen utcavégekre helyeztem el a kikötőstégeket, amelyekről csónakkal lehet elindulni az épületem felé.
A stégről elérhető sziget ásatásszerűen van feltárva. Átrendezhető pallókon lehet bejárni, amelyek a stég raszterével megegyező rendszerben levert cölöpökön nyugszanak. A tanösvény üres mezőiben elszórva a kisházak formavilágát idéző állatmenedékek fedezhetőek fel. Az emeletes stégen négy különböző karakterű könnyűszerkezetes kisház található: egy konyha, egy háló, egy vizesblokk és egy kilátó épület. A négy különböző homlokzat eltérő burkolatot kapott, amelyek helyben is fellelhető anyagok. A kisházakat összekötő deszkafelületek egyes szakaszai függönyökkel flexibilisen alakíthatók, így ideiglenesen védett tereket lehet lehatárolni. Fontos volt számomra, hogy az épületem olyan legyen, mint a helynek a karaktere: megjelenjen benne a sokféleség. A ház egyben egy karaktertanulmány is” – írja a tervező a diplomamunkájában.
