A helytörténeti meseíró pályázat eredményhirdetését is vasárnap tartották, a városi gyereknapon. A győztesek meséit mi is leközöljük. Emília meséje után íme Tóth Dominik Zsombor remek alkotása.
A 3-4. osztályosok közül
- 1. helyezett lett: Nyíri Emília Elza (Fazekas Mihály Német Nemz. Nyelvokt. Ált. Isk.)
- 2. helyezett lett: Vakulya Gergely (Széchenyi István Általános Iskola)
- 3. helyezett lett: László Réka (Széchenyi István Általános Iskola)
Az 5-6. osztályosok közül
- 1. helyezett lett: Tóth Dominik Zsombor (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola)
- 2. helyezett lett: Riskó Panna (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola)
- 3. helyezett lett: Zentai Lilien (Bárdos Lajos Általános Iskola)
Minden meseírónak és a helyezetteknek gratulálunk! A két első helyezett meséjét mi is leközöljük, elsőként Emília meséjét, most pedig Dominikét.
Tóth Dominik Zsombor: Zokni és a dunai cápa
Sziasztok, skacok! Anna vagyok. Bár egy ideje nem hallhattatok rólunk, örömmel jelentjük, hogy mindannyian jól vagyunk. Képzeljétek, az öcsém, Bálint már elsős, így minden reggel együtt megyünk suliba. Zokni pedig (tudjátok, a szürke kutyusunk, akit örökbe fogadtunk) már olyan okos, hogy póráz nélkül elkísér minket az iskolába, majd haza is megy. Egyedül. Sőt! Mivel anya otthonról dolgozik, minden délután elengedi értünk az iskolához. Sokat jártunk vele kutyaiskolába, de megérte. Annyira okos kutyus, hogy minden nap ott vár minket ülve az iskola előtt. Szóval zajlik az élet. Sőt! Ami miatt most írok nektek, az igazából egy olyan történet, ami nemrég történt Zoknival és velünk. És ha nem lenne róla egy fényképünk, mi sem hinnénk el…
Nos tehát… A múlt héten hétfőn együtt indultunk iskolába mind a hárman. Időben be is értünk tesómmal az aulába. Előtte még a kapuban elköszöntünk Zoknitól, aki szépen el is indult hazafelé. Eltelt a tanítási nap, és mivel aznap ugyanannyi óránk volt, pont egyszerre végeztünk Bálinttal. Összeszedtük a táskáinkat és Zokni suli előtti törzs ülőhelye felé vettük az irányt. Zokni különösen izgatottan fogadott minket és fura módon úgy nézett ki, mint aki bőrig ázott. Azért volt ez fura, mert a tél elmúltával azon a tavaszi napon egy csepp eső sem esett. Próbáltuk kideríteni mi lehetett a kutyusunk vizes és kissé büdös szőrzetének oka, s mind a ketten kérdőre vontuk Zoknit, hogy mi történt vele. Erre megrázta magát és elkezdett nyüfögő hangon a fejével a hazafelé útra mutatni. Több se kellett nekünk, indultunk is vele. Zokni a körforgalomnál azonban valamiért nem a megszokott irány felé indult, hanem a nagy sétás útvonalát jelző dunai irányba jelzett a maga kutya módján. Nem értettük a dolgot, de a kutyasulis rutint betanulva, kitartóan próbált minket az általa mutatott útvonal irányába terelni. Felismerve, hogy márpedig ő arra valami, szerinte fontosat szeretne jelezni, felhívtuk anyát. Ő szerencsénkre éppen ráért, így kíváncsian autóba pattant és eljött értünk. Zoknin látszott, hogy izgatott és immár anya számára is tisztán jelezte, hogy márpedig ő a Duna felé szeretne menni és ott mutatni nekünk valamit… Mint az odaúton kiderült anya sejthetett valamit, mert aznap reggel Zokni a megszokottnál jó fél órával később ért haza, és bizony akkor is, ahogy anya mondta, „áradt Duna” szaga volt. Az autóval elhagyva az ismerős nagyobb Dunakeszi helyszíneket (Dunakeszi Vasútállomás, SZTK, Kegyeleti park, a Zokni számára kedvelt Barátság útja melletti kutyafuttató, Katonadomb) hamar elérkeztünk Zokni kedvenc Dunakeszi Szabadstrand melletti Kutyás strand részéhez. Zokni ekkor már annyira izgatott volt, hogy pórázra kellett tennünk, s még így is szinte repültünk utána, amikor megindult a Duna irányába. A régi strand felé indultunk a parton követve a nagy vizet, s az egyik kis, még régebbi áradáskor ágakkal elkerített öbölben egyértelmű jelzést kaptunk kiskutyánktól, hogy ott bizony van valami. Zokni izgalmában kikapta a kezemből a pórázát és az öböl saras vizébe vetette magát. Beúszott a felgyülemlett fakupacokig és orrával egy, a kupacba szorult kisállat formájú valamit kezdett el élesztgetni… Elsőre megijedtünk, hogy esetleg valamilyen döglött állatot talált, de ahogy az orrával noszogatni kezdte, mintha megmozdult volna az a valami. Egy nagy kupac sár gördült le az elsőre hal formájú állatról, majd bár sárosan, de mintha egy kisebb uszony, és meglepetésünkre két csillogó szem nézett volna felénk, alattuk élesnek látszó fogakkal. Bár ez a „valami” nem tűnt nagynak, ekkor anyával kissé megijedtünk. Ő megpróbálta elérni Zokni pórázát, hogy azzal visszahúzza a fura állattól. Zokni azonban nem nyugodott, és egy hirtelen ugrással meglökte a „valamit”, amely ettől nagy csobbanással a kis öböl vizébe huppant. Zoknival és anyával együtt… Gondolhatjátok mekkora sikongatás volt utána. Elsőnek anya rohant ki sárosan a vízből. Nem volt túl boldog. Őt követte Zokni. A hős, akinek mosolygósan elégedett szájában bizony ott volt egy immár ágak közti fogságából kiszabadított, sáros, uszonyos, kicsi éles fogakkal rendelkező, fénylő szemű: CÁPA! Ilyen gyorsan még soha nem láttam futni anyát. S ilyen hangosan szerintem még egyikünk sem nevetett, mint eközben. Ugyanis, ahogy Zokni elkezdte rázni a szájában tartott cápát, mindenkit beterített sárral. S az immár sártól mentes „valamiről” kiderült, hogy „ő” bizony se nem hal, sem pedig nem más veszélyes állat. A sejtelmes kinézet, amely egészen a dunakeszi Duna-partig jutott, nem mást rejtett, mint egy valószínűleg valahol véletlenül a vízbe ejtett (mint utóbb kiderült) kék plüss cápát.
Azt a cápát, „aki” Zoknit egy kora tavaszi napon a Duna partra csábított. „Akiről” Zokni valamilyen fura okból azt gondolhatta, hogy bajba került. S „akit” azóta nagy becsben tart, és úgy néz ki, „ő” lett a kedvenc plüss barátja. Vele alszik, s ha esetleg elutazunk valamerre a szüleinkkel – és Zokni kutyusunkkal, akkor „ő” az a játék, „akit” Zokni magával hoz. Azt a cápát, „aki” miatt a leírtak alapján csupa sárosan és vizesen morcosak is lehettünk volna, de ehelyett, „akinek” életünk talán legnagyobb nevetését köszönhetjük.
