Érdekes, és egyben meghökkentő levelet kaptunk egy “konyhás nénitől”. Legalábbis ezzel az aláírással érkezett szerkesztőségünkhoz az alábbi írás. Amiről szó van benne az a kukacos mákos tészta-ügy másik olvasata. Annak, azoknak a szemszögéből, akik évtizedek óta kiteszik a lelküket a menzákon, miközben adott alapanyagból, adott összegből próbálnak ehető ételt tálalni a diákoknak. A levelet változtatás nélkül közöljük.
Nagyon nehéz megfogalmazni, hogyan érzenek a Hungast Vital Kft. konyhai dolgozói a Dunakeszin kialakult menza helyzettel kapcsolatban. Ha csak egy szóval kellene kifejezni, azt mondhatnánk: borzasztóan. Ha több szóval, arra egy egész oldal is kevés lenne.
A fiatalabb generációhoz tartozó kollégákat talán kevésbé viseli meg ez az egész hercehurca, kicsit könnyebben teszik túl magukat rajta. Vannak azonban, akik már 25 évnél is hosszabb ideje dolgoznak a közétkeztetésben, ebben élték le az egész életüket, ők sokkal érzékenyebbek ezzel a témával kapcsolatban. Valamennyiünket nagyon megvisel ez az egész lejárató hadjárat – mert valljuk be, ez az. Lehet, hogy nem a személyünk ellen szól, mégis magunkra vesszük, hiszen mi élünk és dolgozunk benne nap, mint nap.
A véleményformálásnak megvannak a megfelelő csatornái, a szülők rendszeresen kóstolhatják az ételeinket. Mostanra azonban jelentősen kibővült az emberek véleményközlési lehetősége és ezzel módszeresen élnek is. Amíg ez normális hangnemben történik, addig nincs is vele probléma. Amikor visszaélnek vele, azzal már van. Szörnyű látni, hogy olyanok járatják le az ételeket (amit mi magunk is eszünk, sokunknak a gyermekei, van akinek már unokája is ezen nőtt és nő fel), akik azt sem tudják, hol főzik az ebédet, hogyan kerül a gyermekek elé, vagy hogy milyen kemény munka van mögötte.
Legfőbb kiváltó oknak meg tudom nevezni a közösségi médiát. Mert mi is emberek vagyunk, civilként rendelkezünk Facebook profillal, vagy aki nem, annak a gyermekei vannak fenn olyan fórumokon, ahol nyíltan megy a mocskolódás. És ez a legkritikusabb pontja ennek az ügynek. Régebben, amikor még nem volt lehetőség az interneten világgá kürtölni a gondolatainkat, még nem is kerítettek ekkora feneket a dolgoknak. Anyukák a játszótéren megbeszélték a napi eseményeket: “A te gyereked megette az ebédet? Az enyém még repetázott is.” “A levest megette, de a tökfőzeléket nem szereti, úgyhogy azt nem.” Aztán mindenki ment tovább a dolgára. Hiszen józan ésszel tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenkinek minden a kedvence. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.
Amikor ezeket a megnyilvánulásokat látjuk, akkor jövünk csak rá, hogy ha a tudatlanság rosszindulattal párosul, az mennyire kártékony tud lenni. Szívünk szerint csak annyit kérnénk, hogy jöjjenek el hozzánk, dolgozzanak velünk egy hetet, és ha már tudják, mennyi munka van egy város étkeztetésében, és ezért mennyi megbecsülést kapunk, akkor tudnak majd felelősséggel nyilatkozni minderről. Akkor már tudnák, hogy milyen érzés az, ha valaki minden nap 200%-on próbál teljesíteni és mégis csak negatív kritikát kap. Hosszú távon ebbe nem csak mentálisan, de fizikailag is belefárad az ember, és akkor eljut arra a pontra, hogy feladja… és fel is adtuk volna, de itt tartott minket egyetlen dolog: a nagy kommentháborúk közepette mi még mindig valóban azt valljuk, hogy a gyerekek az elsők.
