Tudja-e, hogy mi a csillogó fényeknél is szebb az adventi kis vásárokon? Hogy ilyenkor nem csupán termékekkel és árusaikkal, hanem azok készítőivel, termelőivel és a kemény munka által létrehozott portékáikkal is találkozhatunk, aminek felülmúlhatatlan bája van. Egy kis ajánló, hogy miként érdemes szemlélni ezt a hangulatos vásári forgatagot.
„Anya, anya! Ezt nézd meg, mit adott nekünk Laci bácsi!” – kiált a korcsolyapályánál egy boldog gyermek, kezében a frissen szerzett nassolnivalóval. „Majd ki is kaptok! Még nem is ettetek ma rendesen! – kiált vissza a fiának, majd az árushoz is szól – Tényleg Laci bácsi, ezt most nem kellene” – persze ott van a hangjában már egy kis megértés is, hiszen ki ne örülne annak, ha a gyermeke kedvébe szeretnének járni?
Botos Lászlót, avagy Laci bácsit jól ismerik sokan, elmondása szerint immár 12 éve jár a Dunakeszin lévő vásárokra. Ő csak egy az árusok között, nagyon elfoglalt, alig tudtunk pár szót váltani vele. Annyit mondott még, hogy bár Budapestről jön, de nagyon örül annak, hogy a helybéliek szeretik őt. A mellette lévő kis házban pedig a felesége árul kézműves desszerteket.
A szemközt, a korcsolya pálya túloldalán asszonyok állnak, egyik pillanatban még a koszorúkat kínálják, ám amint megéhezik valaki egy jó lapcsánkára, már ugornak is a sparhelt elé, és sütik az íncsiklandó falatokat. A két asszonyról kiderült, ezeket a koszorúkat nem csupán árusítják, hanem saját maguk készítették. „Jaj, de még mennyit dolgoztunk velünk!” – neveti el magát az egyikőjük arra a kérdésre, hogy ő kezük munkáját dicsérik-e szebbnél szebb koszorúk. – „Idén később kezdtük, két hónap alatt készült el ez a rengeteg koszorú, de jövőre okosabbak leszünk, nem igaz?” – kérdezi a mellette álló kolléganőjét. A kis vállalkozásuk neve is beszédes: Kaláka…
Hugyecz József Nógrádról érkezett a Dunakeszi adventi vásárba, mézet, és más ehhez kapcsolódó terméket árusít, ám elárulja, nem érzi magáénak a kereskedő szerepét. Ő leginkább a méhek között, a kaptáraiban szeret lenni. Olyannyira szerelmese a szakmájának, hogy napokig képes beszélni róla. Elmondja, hogy mint kezdte a szakmát, beszél a nemrég elvesztett tanítómesteréről, és arról, milyen büszke volt egykori tanítványára, amikor meglátta a kaptárjait. Majd amikor már a kaptárainál járunk, hihetetlenül érzékletesen beszél arról, ahonnét a körülöttünk lévő mézek, és méhviaszból készült tárgyak érkeztek.
Például ön hallott-e arról, hogy vannak szelíd méhek, akikhez védőruha sem kell? Egy alkalommal Józsefhez ellátogatott egy német barátja, aki szintén méhészettel is foglalkozik, és rácsodálkozott, miféle szkafanderszerű ruházat van a magyar barátján. Mint kiderült, a német méhészeknek, ha úgy tartja kedve, egy kisgatyában kimehetnek a kaptáraikhoz. Ugyanis az ő méheik szelídek. Ez úgy megfogta Józsefet, hogy arra kérte barátját, hogy hozzon neki ilyen méhet. Két méhkirálynővel látogatott el hozzá legközelebb a jó barát. És képzeljék, ezek a derék királynők beszélnek a kaptárukban dolgozókkal, és
aki egy ilyen királynőhöz elszegődik, az maga is szelíddé válik, bármilyen vadóc méh is volt előtte.
Ha szeretnének izgalmas történeteket hallgatni még a méhekről, akkor kérdezzék Józsefet, aki csillogóan huncut szemekkel, és óriási lelkesedéssel mesél imádott szakmájáról, kaptárjáról és méheiről. Közben elsuhan mellettünk egy asszony, rácsodálkozik és megdicséri az árus dióját, mire József mondja is neki nagyon büszkén: „igen, idén gyönyörű dióm termett, egyszer sem fagyott le. Olyan könnyű volt törni, hogy csuda.”
Javasoljuk, nyitott szemmel járják a vásári forgatagot, ha valami megtetszik, bátran kérdezzenek. Így nem csupán szép és izgalmas kézműves termékekkel, avagy terményekkel, készítményekkel távoznak a vásárból, hanem olyan élményekkel, emlékekkel is, melyek feledhetetlenné teszik 2016 adventjét. Más érzéssel veszik le a polcról a mézet, vagy gyújtják meg az adventi koszorút otthon, hiszen tudni fogják, miként kerültek ezek az asztalukra, és kinek a szorgos munkáját dicsérik azok. Ettől pedig semmihez sem hasonlítható bája lesz ezeknek a vásárfiáknak.
