Óriási zsibongás tölti meg a Megyeri úti jégcsarnok öltözőjét. Izgatott dunakeszi óvódások készülődnek a korcsolya oktatásra. A helyszínen jártunk.
Ingyen tanulhatnak a Dunakeszin élő 5-6 évesek korcsolyázni. Hogy ez miként lehetséges egy olyan világban, ahol mindig mindenért fizetni kell? Ne rohanjunk előre, hamarosan kiderül.
Izgatott gyerekekkel van tele az öltöző, akik különféle bukósisakokkal a fejükön, egységesen fekete színű korcsolyával a lábukon, beöltözve várják, hogy mikor mehetnek végre a jégre. Van itt rózsaszín Barbies sisaktól kezdve fekete, az arc résznél rácsos, klasszikus jéghokis fejvédőig minden. Aki tudott, hozott otthonról fejvédőt, mások pedig az egyesülettől kaptak erre az alkalomra. A gyerekeket egy szimpatikus hölgykoszorú kíséri, egytől egyig anyuka, nem óvónők ők, de ez a külső szemlélő számára fel sem tűnik, olyan ügyesen segítik és terelgetik a piciket. Türelemmel és szeretettel biztatják, vigasztalják őket, mikor mire van szükség. Amikor az előtérbe kivonulnak az ovisok, csakhamar kiderül, két különböző Dunakeszi óvoda közös edzése ez: az Alagi Óvodából és a Piros Óvodából érkeztek a kicsik.
A folyosón libasorba állnak az apróságok, míg a rátermett szülők próbálják a két intézmény csemetéit kettéválasztani, egy-egy pici eltéveszti, hová is kellene állnia, ám ez a gyerekeket nem, csak az anyukákat zavarja. Hamarosan megkapják a jelet, és a kicsik bevonulnak a csarnokba. Az egyikük, amikor egy magasabb részre fel kellene lépnie, elesik – hiszen nem egyszerű korival a lábukon még a gumiterepen sem egyensúlyozni. Mindenki felszisszen, ám a balesetet szenvedett fiatalember még fel sem áll, már közli az aggódó édesanyákkal: „Na, ezért kell ezt a rácsos fejvédőt felvenni, hogy megvédjen ilyen esésektől” – jelentette ki némi megilletődöttséggel a hangjában, nem kis derűt okozva mindenkinek. Az egyik kisfiú dacosan: közli: ő aztán ki nem megy a pályára. Egy kislánynál pedig eltörik a mécses, annyira tiltakozik, hogy patakokban törnek fel belőle a könnyek. Egy kísérő anyuka biztatja:
„Elesel és nevetsz egyet! Tudod, hogy én a helyedben mit csinálnék? Rámennék a jégre, és annyit esnék, borulnék, amennyit csak lehet, és folyton kacagnék rajta”
– mondja neki lelkesítően, ám a kislány továbbra sem áll kötélnek. Az egyik kis ovis társa ekkor szinte a semmiből előpattan, és közli vele: „Ne sírj, figyelj csak! Mutatom, ilyen egyszerű. Csak kis terpeszt kell csinálni, és berogyasztod a térded! Ennyi az egész!” És már haptákba is vágja magát, mutatja is a pózt, miközben mindenkit megnevetett, olyan lelkesen teszi mindezt.
Ekkor az edző is biztatja az bizonytalanokat a jégről: „Gyere be! Kapsz egy bóját, nem lesz semmi gond! Vagy tudod mit? Gyere be úgy a pályára, hogy mindvégig fogod a falat” – mondja kedvességgel a hangjában. Máskülönben a gyerekeket tanító három edző korábban hivatásos nehézfiú volt a pályán, hiszen versenyszerűen jéghokiztak. Ám amennyire sugározzák magukból ezt az erőt, annyira meglepő, hogy milyen lágyan kedvesek a gyerekkel, és pillanatok alatt meg is találják velük a hangot. Ez akkor derül ki igazán, amikor végre tiszta lesz a pálya, és bemennek rá a kicsik. Amint jégre lépnek, legtöbbjük hirtelen a csúszós terepen elesik. „Na, mit tetszett találni?” – tréfálkozik velük az egyikük.
Legtöbben az első lépéseknél még a jégpálya falába kapaszkodnak. Az anyukák ekkor a pálya széléről kiabálnak be a saját gyermekeiknek. „Mennyivel ügyesebb vagy, mint múltkor!” – kiáltja lelkesítően az egyik anyuka, érezhetően büszke is a csemetéjére, aki gyorsan fejlődik a szakszerű irányítás alatt. A kicsik még meg vannak illetődve, mindvégig keresik az anyukájuk tekintetét. Azonban hamarosan véget vet mindennek az edző, kéri, hogy fáradjanak fel a lelátóba, és onnan figyelhetik majd őket. Később megtudjuk: ennek biztonsági okai vannak, hiszen amíg szem előtt vannak az anyukák, addig a gyermekeik sokszor inkább rájuk figyelnek, és nem arra, hogy mi van körülöttük. Ez pedig balesetveszélyes.
Felmegyünk az anyukákkal a lelátóra, és onnan nézzük tovább az eseményeket – miközben igyekszünk néhány szót váltani. Persze még onnan is aggódva, szeretetteljesen szemmel tartják a gyermekeiket.
„Óriási lehetőség ez! 10 alkalommal, hetente egyszer tanulhatnak a kicsik korcsolyázni, ráadásul ingyen”
– mondja lelkesen az egyikük. Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés: vajon vannak-e olyanok, akik számára ez az egyetlen lehetőség, hogy korcsolyázni tanuljon a gyermeke. „Biztos akad ilyen” – mondja az anyuka, majd hozzáteszi: neki úszni és szertornára is jár a lánya, ezek is elég költségesek. Meglehet, egy új kipróbálása már nem férne bele a családi büdzsébe. Így gyakorlatilag mindenki számára jó, hogy nagyobb anyagi befektetés nélkül lehetősége legyen kipróbálni a korcsolyázást, megnézni, hogy egyáltalán nyitott-e rá a gyerek.
Egy másik anyuka elmondja: az ő fiának plusz jó lehetőség, hiszen a saját óvodás csoporttársaival jön ide. Korábban vitte már el más foglalkozásra is a kisfiút, de az első alkalom után mindig jelezte, nem szeretne újra menni. Láthatóan zavarta, hogy sok idegen van körülötte, ami 4-6 évesen természetes.
„A fiam, Máté már tavaly kinézte magának ezt, de akkor még túl kicsi volt. Látta a plakátot az óvodában, és elhatározta: ő jéghokis szeretne lenni” – mondja lendületesen.
Közben lepillantunk a lelátóról. A gyerekek immár önfeledten játszanak a jégen. Most éppen azt, hogy az edző elől megy, mindenki csúszik a jégen utána, majd amikor hirtelen megfordul a férfi, akkor a gyereknek meg kell állniuk. Aki elesik, az mehet a sor végére. Nagyon nagy átéléssel játsszák ezt, szinte észre sem veszik így, hogy közben tanulnak is. Persze ők a haladó csoport. Ugyanis kis csoportokban tanulnak az ovisok, hiszen a jég veszélyes terep. Ezért az oktatók felelősségteljesen kettéválasztják a kicsiket, egy haladó és egy teljesen kezdő csoportra. Az utóbbiak még mindig kapaszkodnak a bójába. A két csoport között az átjárás nyitott, így a tehetségesebbek akár ár az első edzés után átkerülhetnek az erősebb csoportba. Ami még fontos: a gyerekek száraz jégen tanulnak korcsolyázni, ugyanis ez kevésbé csúszós, így sokkal biztonságosabb terep. Az edzés hamar eltelik, pedig több, mint egy órás a foglalkozás. Hamarosan minden pici az egyik edző köré csoportosul, körbe ülve őt, majd egyszer csak csatakiáltás hallatszik, mindenki a kezét a levegőbe emelve egyszerre harsogja: „Ovi koriii”. Ezzel a szép szeánsszal ér véget minden foglalkozás.
Az edzés végén a kicsik bevonulnak az öltözőbe, mindenki éhes, szomjas, a fiúk haja meg is izzadt a sisak alatt. A kisemberek a lehető legtermészetesebben odaszólnak bárkinek, aki elhalad mellettük: „Segítenél kikötni?” És már tartják is oda a koris lábukat. Mint kiderül, egyetlen gyermek kivételével mindenki rámerészkedett végül a jégre, és az is kiderült, az előző edzésen sokkal többen tartottak a csúszós pályától, ám végül 1-2 kivétellel mindenki megszokja, sőt megszereti a jeget.
Az öltözőben még elcsípjük Mátét. A kisfiú elárulja: még mindig jégkorongozó akar lenni, csak úgy, mint egy évvel ezelőtt. Pedig ő már nem is emlékszik sem a tavalyi kérésére, sem pedig a plakátra. Azt is elárulja, a kedvence az, amikor cikkcakkban kell menni a jégen. Egy másik kislány rögtön közbeszól: ő rollerezésre esküszik, amikor az egyik kéz a térden van, a másik pedig elől. Ebből is látszik, játszva tanulnak meg korcsolyázni.
A gyerekek mennek haza, mi pedig megpróbálunk váltani pár szót még az egyik edzővel. Szajbert Krisztián fogad minket, de nem egyedül. Mindjárt érthetőbbé válik, miért is találja meg ilyen könnyedén a hangot a kicsikkel: ő maga négy gyermek édesapja, és közülük ül mellette az egyik kisfia, aki fegyelmezetten figyel, míg mi az apukájával beszélgetünk. Krisztián elmondja, hárman oktatják itt a kicsiket: Netkovszky Kálmán, Szajbert Patrik, és ő. Korábban profi jégkorongozók voltak, ám mint minden sportágban, itt is eljön a visszavonulás ideje. Ekkor találták ki, hogy létrehozzák a Sportországi Cápák sportegyesületet, mely a fiatal tehetségeket karolja fel. Ennek keretében keresték fel Dunakeszi önkormányzatát is, és felajánlották, hogy szívesen oktatják a kicsiket ingyen, így ők új tehetségeket fedezhetnek fel, míg az ovisok megtanulhatnak korcsolyázni.
Ők a tudást adják, az önkormányzat pedig egyrészt megszervezte és levezényelte a foglalkozásokat, másrészt anyagilag is segítették a megvalósulást, hiszen ők biztosítják a jégpályát, valamint a gyerekek szállítását busszal az óvodától a műjégcsarnokig.
„Így mindenki jól jár. Mi új tehetségeket fedezhetünk fel, míg a kicsik megtanulnak korcsolyázni, és vélhetően közülük is kikerülnek olyanok, akik a jövő élsportolói lesznek”
– mondja a férfi. Közben sorra érkeznek tinédzserek, Krisztán is már készül a következő edzésre Az edző minden gyereket nevén üdvözöl és mindenkihez van pár jó szava, közben még megjegyzi nekünk: „Olyanok vagyunk itt, mint egy nagy család”. Egyre több tizenéves lány és fiú tűnik fel korcsolyával a lábán, és amikor a falhoz érnek, nemhogy kapaszkodnának abba, hanem elképesztő vagánysággal átvetik magukat azon, egyenes a jégre pattanva, és siklanak tova. Lenyűgöző a magabiztosságuk, pedig közülük is sokan bójával kezdték…
