Bármelyikünk kerülhet nehezebb helyzetbe, hiszen ez is az élet velejárója lehet. De tud-e szebbet annál, minthogy valaki küzd, hogy akár egy-egy mélypontból is felálljon, és ha sikerült, az energiáit arra összpontosítsa, hogy másokat is felsegítsen? Olyan fiatalember nem mindennapi élettörténete következik, akit hallgatva gyakran lúdbőrös lesz az ember, hiszen a nehéz helyzetekből talpra állva még mélyebbre, ha úgy tetszik, a lehető legmélyebbre nyúlt másokért, hogy segíthessen. Olyan helyzetekben is, ahol már esetleg nem lehet mást tenni, csak megkönnyíteni egy nehéz sorsú embertársunk utolsó napjait… Interjú Oberschall Mártonnal.

November 12-én, a szociális munka napján adták át az Év szociális munkása díjat. A díjat, amit minden évben odaítélnek azoknak, akik a mindennapokban hivatásszerűen is küzdenek azért, hogy legelesettebbek számára élhetőbb életet biztosíthassanak. Idén Oberschall Márton kapta a rangos elismerést. Ebből az alkalomból készített vele interjút a Dunakeszi Post. Ismerje meg most az ő élettörténetét, azt a rögös utat, míg eljutott hozzánk, Dunakeszire. Hiszen ő egy ideje már a Dunakeszi Óvodai és Humán Szolgáltató Központ és Könyvtár munkatársaként segíti a bajba jutottakat.

 A napokban díjat kapott. Mesélne arról, mi is pontosan ez a díj?

A szociális munka napja a Szociális munkások Nemzetközi szervezetének a nevéhez fűződik. A szervezet jelenleg 77 országban rendelkezik tagszervezetekkel, így hazánkban is jelen vannak. A nemzetközi szervezet 1997-ben, november 12-ét jelölte meg a szociális munka napjának, amellyel felhívja a figyelmet azokra, akik az elesettekért dolgoznak.

Tavaly, mikor kollégájával, Tápai Leventével beszélgettünk a díj kapcsán, akkor ő azt mondta, nem tudta előre, hogy ő kapja ezt az elismerést. Ön esetleg sejtette?

Nem, nem tudtam, hogy az idén én fogom kapni ezt a megtisztelő díjat. Valóban nem számítottam erre az elismerésre, hiszen a kollégáim mind remek szakemberek, így tulajdonképpen bármelyikük részesülhetett volna ebben a szakmai díjban.

Miként fogadta, mikor megtudta?

Az elismerésnek nagyon-nagyon örültem! Jó érzés, amikor figyelnek az emberre, és elismerik a munkáját. Mindenképpen kiemelném, hogy ez a díj – bár az idén az én kaptam – valójában minden kollégámé is egyben, így Őket is nagy-nagy elismerés és köszönet illeti! Mivel ez nem egy magányos hivatás, teamben- dolgozunk. Itt mindenkinek szüksége van a másik szakértelmére, meglátásaira, esetleges tapasztalataira. Kiegészítjük egymást.

DÓHSZK Család- és Gyermekjóléti Központ sokat emlegetett csapata

A szociális munka egy speciális hivatás. Volt valami különösebb oka, hogy az elesettebbek felé fordult?

Nincs különösebb oka, bár az életem során tapasztaltakat nagyon jól tudom hasznosítani a munkámban. Noha közhelyesen hangzik, de szeretek emberekkel foglalkozni.

Erre a pályára készült eredetileg, vagy pályát módosított?

Amikor az ember az általános iskolát követően pályát választ, még nem biztos, hogy az élete során, az akkor kiválasztott szakmával fog foglalkozni. Az eredeti végzettségem kertész, középiskolai tanulmányaimat egy kertészeti szakközépiskolában végeztem. Magát a szakmát szerettem volna ugyan, ám az akkori képzésből csak a legfontosabb dolog hiányzott: maga a gyakorlat. A középiskolai éveim messze nem voltak felhőtlenek. Rengeteg kudarc ért abban az időben, nyugodtam elmondhatom, hogy szó szerint “szétszorongtam” a középiskolát. Akkor -a kilencvenes években még “más világ volt”, korántsem foglalkoztak annyit a diákok lelkével, mint manapság.

Minden kudarc, és megalázás ellenére jó eredménnyel érettségiztem, ám a sérült önértékelésemnek, önbizalmamnak ez mit sem segített… Még ma sem gondolok szívesen vissza azokra az évekre, ám rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, amit a jelenlegi hivatásomban nagyon jól tudok hasznosítani.

Mivel én Jász-Nagykun-Szolnok Megyéből származom, Túrkevei vagyok, ezért az érettségit követően ott próbáltam elhelyezkedni. Kertészként ez lehetetlen volt. Más lehetőség nem lévén, betanított munkásként helyezkedtem el, ahol a Kinder tojás műanyag alkatrészeit kellett összeszerelnem. Ha lehet ilyet mondani, igazi rabszolgamunka volt, ám mégis rengeteget adott. Megtanított a munkára, a különböző habitusú emberekkel történő kommunikációra, mások megértésére, a tiszteletre. Ezt követően három hónapot dolgoztam Hollandiában, kertészetben, ami megint a helytállásra, a tűrésre, az alkalmazkodásra tanított meg.Teljesen más alkalmazottként dolgozni, mint turistaként megtekinteni egy országot. Meglepő, hogy az egyébként manapság oly’ toleránsként emlegetett Hollandia mennyire más arcát mutatta akkor. Igaz, 1997-et írtunk akkor. Rengeteg türelemre volt szükség, ám megtanított a szívósságra, és arra is, hogy bizony, ki kell állnunk magunkért, mert ha mi nem tesszük meg, más nem biztos, hogy meg fogja tenni. Maradhattam volna tovább is kint, ám a mai fejemmel tudom, hogy erre még nem voltam megérve.

Hazatérésemet követően munkanélküli lettem. Megismertem a munkanélküliséget, az akkori vidéki kilátástalanságot. Emlékszem, hogy protekcióval tudtam elhelyezkedni bádogos segédmunkásként.

Ez a munka megint érdekes volt, hiszen műszaki ember nem lévén, egy teljesen más világba csöppentem, tőlem teljesen különböző habitusú emberek közzé. Ez a munka is sokat adott. Megtanultam, hogy mindenkivel lehet közös témát találni, és bizony, a közös hangot is meg tudjuk találni olyanokkal is, akik egyébként nagyon távol állnak tőlünk, sok szempontból. Ez nem menne, ha az emberben nem lenne egyfajta nyitottság a másik felé.  Mivel ez a munka csak határozott időre szólt, ezért ismét munkanélküli lettem. Kerestem magam, kerestem az utam. Megtapasztaltam azt, hogy a munkanélküliség mennyire be tudja szűkíteni az embert, és mennyire romboló hatású lehet az önbizalomra, önbecsülésre.

Azt gondolom, hogy a 24. órában jött egy lehetőség, amikor is a Munkaügyi Központ szervezett egy szociális gondozó és ápoló tanfolyamot. Itt elkezdődött a “sikersztori ” az életemben. Azt hiszem, hogy ott és akkor önmagamra találtam, megtaláltam az utamat. Sokat tanultam, szinte szárnyaltam, ami később a főiskolán is folytatódott.

Esetleg emlékszik még arra, hogy milyen volt az első munkanapja?

Igen, emlékszem. Hajléktalanok Átmeneti Szállásán kezdtem el dolgozni, ahol az első napon már “bedobtak” a mély vízbe. A megérkezésemet követően megkaptam az első kliensemet, aki egy igen rossz fizikai állapotban lévő hölgy volt. Emlékszem, ott állt előttem kopaszon, emberi méltóságától megfosztva. Hosszú hónapok teltek el, mire sikerült újra !”felépíteni” Őt, mind lelkileg, mind pedig fizikálisan.

Említette, hogy a főiskolán szárnyalt. A mindennapokban azért másak. Most, hogy benne van, miként látja a szakmát?

Szeretem ezt a hivatást, bár be kell vallani, hogy ez bizony nem egy egyszerű szakma. Rugalmasságot, empátiát, és hihetetlen türelmet kíván.

Egészen pontosan mióta foglalkozik szociális munkával?

Még 1999-ben, egy Munkaügyi Központ által szervezett Szociális gondozó-ápoló tanfolyamra jelentkeztem. Nagyon megtetszett ez a “világ”, úgy érzetem, hogy megtaláltam a helyem. Mivel az irányvonal már megvolt, ezért a tanfolyam ideje alatt jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai karának Általános Szociális Munkás szakára. Itt sikeresen felvételt nyertem, ám halasztottam, hogy a tanfolyamot be tudjam fejezni. A főiskolás évek életem egyik legszebb időszakának tekinthető. Tanulmányaim alatt, a nyári szünetek időszakában idősek otthonában dolgoztam. Remek időszak volt, sokat tanultam, tapasztaltam az emberekről, illetve az emberi lélek működéséről.

A főiskola elvégzése után a főváros egyik nagy hajléktalanellátó intézményében helyezkedtem el. Bár korábban már volt tapasztalatom a szociális szférában, ám itt teljesen egészében bekerültem a “mély vízbe”. Rengeteget tanultam, tapasztaltam. Emberi sorsok, egyéni tragédiák sorát ismertem meg. Azon az átmeneti szállón, ahol én dolgoztam, megváltozott munkaképességű, vagy egyéb krónikus, vagy súlyos betegségben szenvedő ügyfelek voltak. Többen voltak HIV-fertőzöttek, vagy már AIDS stádiumban lévők. Itt megtapasztaltam, hogy az életünk rendkívül törékeny. Végig kísértem embereket a végső állomás felé. Láttam családokat újra találkozni, vagy éppen egykori szerelmet megjelenni, aki segítette a már haldoklót az utolsó napokban. Nem tagadom, ez számomra is embert próbáló volt.

Sosem felejtem el annak az ügyfelemnek az arcát, aki végstádiumú tüdőrákkal feküdt a kórházban. Emlékszem, hogy mi szállítottuk be a kórházba. Az út a kórházig szinte örökkévalóságnak tűnt. Az a csend az autóban… és mindenki tudta, hogy ő már nem jön vissza a szállóra.

Amikor látogattam a kórházban, az egyik alkalommal megkérdezte tőlem, hogy “Marci, hogy nézek ki?” Vajon mit is lehet erre válaszolni, egy olyan embernél, aki éppen elkészül… Emlékszem, hogy azt feleltem, hogy “fáradtan”. Azt felelte, hogy maradjak meg az emlékezetében így. Másnap este elment.

Számomra itt megdőltek azok a sztereotípiák is, hogy hajléktalanság csak bizonyos embereket fenyegethet. Találkoztam egykori banki alkalmazottal, aki a lakásmaffia áldozata lett. Volt az ügyfeleim között gyógypedagógus, amerikás magyar, jómódú cukrászcsalád leszármazottja, vagy éppen tanár, egy egykori dunai hajós is. Elég egy rossz döntés, egy rossz kapcsolat, és ha mindehhez társul még az emberi makacsság, netán szenvedélybetegség, bárki ott találhatja magát.

A hajléktalan-ellátásban több mint két évig dolgoztam. Ezt követően 2007-2015 december elejéig szülővárosomban, Túrkevén dolgoztam a helyi Családsegítő Szolgálatnál. Nagyon szerettem ott dolgozni, rengeteg tapasztalatot szereztem ott is.

Valóban emberpróbáló hivatás ez…. Ön szerint mi a legnehezebb ebben a munkában?

Mi a legnehezebb? Talán az, amikor egy adott ügyben már minden lehetséges módszert, amit csak lehetett, megpróbáltunk, ám további eszközünk már nincs arra, hogy orvosoljunk egy helyzetet, mert az már nem rajtunk múlik.

Ön szerint mi ennek a szakmának a szépsége?

Az a lehetőség, ami egyben felelősség is, hogy emberek életét tudjuk jobbá tenni, hogy tudunk adni, amivel az életüket, lelküket könnyebbé, szebbé tehetik.

Mi volt a legnagyobb sikerélménye a pályafutása alatt?

Sikerélmény. Nem tudok olyat kiemelni, hogy a “legnagyobb” sikerélmény. Minden olyan eset, ügy, amelyben bármilyen pozitív momentum történik, sikernek számít. A segítő szakmában a sikert nem úgy mérik, és nem is olyan látványosan, mint például egy színész esetében. A siker itt szó szerint bármi lehet, a paletta széles. Lehet az egy szorongva érkező ügyfél esetében egy megkönnyebbült mosoly, vagy éppen az, amikor az emberben elindítunk valamit, és már másként szemléli a problémáját, ami lehet, hogy nem is annyira vészes, mint ahogyan gondolta.

Volt-e esetleg kudarcélménye a szakmában?

Kudarc, igen volt. Néha tudomásul kell bennünk, – bármennyire nehéz is -,  hogy nem minden ember akarja, vagy éppen tudja a változást. Van, amikor az emberek szavakkal azt kommunikálják, hogy szeretnének megoldani egy adott problémát, ám ezt valójában mégsem akarják.

Éppen a kudarcélmények miatt az Önök hivatásának egyik nagy kihívása az úgynevezett kiégés. Ön régóta ezen a pályán mozog. Esetleg érezte már a jelét?

Ez így van. Azt gondolom, hogy a kiégés ugyanúgy fenyegethet például egy bolti eladót, mint egy segítő foglalkozásút. A lényeg itt – véleményem szerint – az élethez való hozzáállásban van. Én eleve pozitív, életigenlő személyiségnek tartom magam, ami az esetleges mélypontokon átsegít. Tudnunk kell, hogy az élet, bár hosszúnak tűnik, ám sajnos rövid, és bizony törékeny is. Ugyanannyi energia jól éreznünk magunkat, mint rosszul. A “jól lét” nem egy ördögtől való dolog, ezt mi alakítjuk.

Szabadidejében szívesen utazik, igyekszik feltöltődni, hogy új energiákkal adhasson

Van valami módszere, amivel védekezik a kiégés ellen?

A kiégés elleni módszerem végtelenül egyszerű. Több szempontból szerencsés vagyok. Nagyon jó munkahelyi közösségben dolgozom, ami azt gondolom, igen ritka manapság. Ez már önmagában sokat segít, hiszen meg-és kibeszéljük az esetleges problémákat, frusztrációkat. A másik, ami nekem sokat segít, az a sport. Kifejezetten szeretek edzőterembe járni, heti három-négy alkalommal. Szabadidőmben olyan filmeket nézek, amelyek szórakoztatnak, pozitív energiával töltenek fel. Igyekszem tudatosan odafigyelni arra, hogy olyan emberek vegyenek körbe, akik engem is töltenek, és nekem is adnak.

Vannak esetleg még későbbi szakmai tervei?

Igen, szeretnék tanulni, szeretném magam fejleszteni. Érdekel a párterápia, és coaching is. Szükségét érzem a fejlődésnek, szeretnék bizonyos területekre specializálódni.

Van speciális szakmai területe, avagy szakosodnak bizonyos ügyfelekre?

A szakmai vezetőm az esetek elosztásánál figyelembe veszi, hogy ki melyik eset típusban tudna a leginkább hasznosan működni, segíteni. Hozzám elsősorban a mély beszélgetések, lelki folyamatok analizálása, párkapcsolati problémák állnak igazán közel.

Hogy érzi magát Dunakeszin? Mióta van itt?

Nagyon jól érzem magam Dunakeszin! 2015. december 7-től dolgozom itt.

Megszerette? Marad esetleg?

Nagyon megszerettem, hiszen remek csapatban dolgozom, ami nagyon nagy adomány. Segítjük egymást, figyelünk a másikra. Igazi team munka folyik nálunk. És még egy rendkívül fontos dolog: a humor mindig jelen van, amivel átsegítjük egymást az olykor nehéz, megterhelő időszakokon.

Előző cikkShakespeare után szabadon, még mindig a hiányzásokról
Következő cikkFelfedeznivaló az új orvosi rendelő fala